Rejtő Jenő

A megkerült cirkáló

ELSŐ FEJEZET

- Pénzt vagy életet!

- Életet!

A revolveres merénylő ettől a választól úgy megijedt, hogy visszahőkölt. A számtalanszor elhangzott támadó felszólításra, amióta a világ világ, először hangzott el a fenti válasz. A rabló lövésre kész pisztolya megrezdült a kezében, és egyszerűen nem tudta, hogy mit tegyen. A megtámadott egyén két karját nyugodtan felemelte, mint akit nem érdekel, hogy mi lesz.

Ez volt lefolyását és befejezését tekintve minden idők legkülönösebb és legszomorúbb bűnügyi komédiája. Színhely: San Francisco, Oakland. Írta: az élet.

Személyek:

Egy ideges útonálló.
Egy rezignált áldozat.
(Katonaság, néptelenség.)
Idő: pénz.

- Barom! - ismétli a rabló. - Pénzt vagy életet! Nem hallotta?

- Mit ordít! Azt hiszi, süket vagyok? Miután szabadott választanom, hogy a pénzemet adjam-e vagy az életemet, én az életet ajánlottam.

Az útonálló helyzete kétségbeejtő volt.

- Ha komédiázik pórul jár! Háromig számolok!...

- Maga egy számtantanár, becsületszavamra!... Mondtam, hogy az életet megkaphatja. Én ingyenélő vagyok, hát az életre nincs rezsim. De honnan veszek másik ötven centet, ha ezt odaadom?

Most képzeljük el a rablót. Agyonlőjön valakit, tehát villamosszéket kockáztasson ötven centért, vagy szégyenszemre távozzék e rövid beszélgetés után?

- Utoljára figyelmeztetem, és azután... - kezdte újra komolyan.

- Ne adjon terminusokat! Maga rám bízta a választást, most tessék lőni!... - és mert megszánta a pisztolyával tehetetlenül hadonászó támadót, szelíden folytatta: - Verje ki a fejéből, tisztelt martalóc úr, hogy én magának akár csak egyetlen vasat is adjak. Nincs rá eset, higgye el, drágám...

- Utoljára figyelmeztetem: ha hülyéskedik, úgy főbe lövöm, mint a pinty!

- All right! De siessen, mert nem érek rá itt ácsorogni!... - és artikulátlan rikácsolással röhögve bólogatott: - Maga egy nagy áldozat nálam, rabló úr! Egy alig züllött martalóc! Az ilyen ötven centért nem öl embert!... Két dolláron alul nem tesz ilyent. Az öreg Wagner nagy ember­ismerő, well, my best gangster!...

Ebben a pillanatban, váratlanul, néhány lépésnyire tőlük, feltűnt két arra sétáló katona.

Ezek elfogják!

Az útonálló rémülten zsebre vágta a pisztolyát. Az áldozat gépszerű alkalmazkodással leeresztette magasba emelt karjait, a katonák felé fordult és...

És nem szólt semmit!

Ráadásul felettük most zizegés hallatszott! Két biciklis járőr kerekezik, beszélgetve a rakparton, és az áldozat nem mozdul. A katonák és a járőrök eltávolodtak. A rabló villám­gyorsan újra előrántotta a pisztolyát, és rákiáltott az áldozatra:

- Egy moccanást sem, mert...

A másik rémülten körülnézett, és szinte sírva, de azért igen erélyesen rászólt:

- Ne ordítson, maga ló! Idecsődíti nekem a csendőröket!... Ilyen ideges rablót még életemben nem láttam! Képes és a legnagyobb kellemetlenségeket csinálja nekem!

A rabló megrémült.

Te jó Isten! Mi ez?!

Az áldozat jobban fél a csendőrségtől, mint a fegyveres útonállótól. Ki lehet ez az ember? Miféle szörnyű, régóta keresett bűnöző?

- Fel a kezekkel!

Az áldozat dühösen emelte a magasba karjait.

- Mondja, maga tornaórát rendez itt?!... Becsületszavamra, ilyet még nem láttam! Ez a mániája a kezekkel. És harmadszor: ne hadonásszon állandóan a pisztollyal, mert elsül, és visszajönnek a rendőrök... Ilyen ideges rablót még életemben nem láttam! - siránkozta türel­met­lenül, és közben akkorát csuklott, hogy szakadt keménykalapja az orráig süppedt.

- Mondja maga bolond?

- Lehet, de ez most nem fontos... Ide hallgasson, rablovics úr - kezdte békülékenyen a megtámadott -, adjon nekem egy dollárt, és futni hagyom. Na?... mit vitatkozzunk itt soká. Nem igaz?

- Futni hagy? - álmélkodott az útonálló. - Örüljön, ha nem bántom és elmegyek.

- Ez is egy álláspont, de nem az enyém. Hupplá!... Ne remegj, pajtás, csak csuklottam! Az én álláspontom más. Ha elmegy, akkor majd én előveszem a késemet, és szanzsén a nyakszirtjébe hajítom hátulról. - És rekedt, joviális kacagással felrikácsolt: - Well, my dear gyilkos! Zsebkésvetésben az öreg Wagner olimpikon lehetne... És rekordidő alatt úgy a bicskámat, mint az egy dollár tarifát kiveszem magából! Látja, ez egy jó álláspont. Na?... választhat: pénzt vagy életet?!

Az útonálló végképp elvesztette a talajt maga alól. Lelője ezt a szörnyeteget ötven centért? Vagy megkockáztassa, hogy kést vágjanak belé távozáskor? Mert hogy ő, revolverrel a kezében, egy dollárt fizessen az áldozatnak az világröhej volna.

Az áldozat kissé imbolyogva, de nyugodtan várt. Megdöbbentően toprongyos volt. Ruházatát egy jobb madárijesztő sem vállalta volna. Inget egyáltalán nem viselt, viszont mindenféle ócska rongyot kötött a nyakára, mintegy jelezve a fehérnemű szükséges voltát. Feltűnő ismertetőjele lehetett volna valami körözvényben, hogy egy alig elszáradt gardénia díszlett a gomblyukában.

A hervadt virág hervadhatatlan gyermeki optimizmusának jelképe volt. Szimbóluma annak a könnyed, buzgó kedélynek, naiv életfilozófiának és szüntelen mámoros derűnek, mellyel Wagner úr a nap minden percében széttárta lelkivilágát a legcsekélyebb, legegyszerűbb örömök előtt is.

Ráncos, bibircsókos, fogatlan és széles szájú vén arcán, állcsontja mentén ritkás, de hosszú szőrű matrózszakáll vonult félkörben. Első látásra inkább zsinórral felkötött műszőrzetnek hihette volna az ember.

És amint a holdfény reá tűzött, ez a szakáll végképp elrettentően hatott az amúgy is döbbent rablóra.

Ijedten felkiáltott!

Ugyanis a rendkívüli szőrzetnek csillogó, búzakék színe volt!

Aki nem tudta, hogy Wagner úr, egy csodálatosan nagy pofon következtében, belezuhant a rakparton előkészített hajófestő zománcába, az így, a holdfényben, kísértetnek hihette.

- Na mi lesz? - sürgette a rablót az áldozat. - Itt akar megöregedni? Adjon egy dollárt, és menjen a fenébe!.. Ilyen egy hülye sztrovacsek.

Hogy a sztrovacsek kifejezés mit jelentett Wagner úrnál, azt senki sem tudta. Állandó, csontig ható részegsége még őt is erősen akadályozta abban, hogy akár csak saját szavait is helyesen értelmezze.

- No de értse meg - kiáltotta dühös kétségbeeséssel az útonálló -, nincs pénzem, és nem akarom lelőni. Sajnálom magát!

- Mi közöm ahhoz nekem?!... Maga ne legyen jó az én egy dolláromért! Tessék csak lőni!

- Nem teszem! És figyelmeztetem, hogy ha odamegyek...

- Akkor megrúgom, és jön a bicska. Az én konyhakésszerű, hatalmas zsebkésem. Ha viszont a helyén marad, akkor megint csak ott tartunk, hogy tessék lelőni!... Szép kis hecc! Na, tudja mit: Ide hallgasson! Ha nincs pénze, fizessen természetben. Elfogadom a revolvert. Majd csak adnak egy kis pálinkát érte a Három Piros Dugóhúzó dajningrumban! Na, benne van?

...Minek folytassam? Rövid, elkeseredett vita után Wagner úr megkapta a revolvert. Sem a hátba szúrást, sem a villamosszéket nem kockáztatja az ember ötven centért. A rabló pályája kezdetén volt, mindössze tizenkilenc éves, mellesleg ez is mentse tehetetlenségét.

- Na jöjjön, kis sztrovacsek! - vigasztalta a rablót humánus áldozata. - Maga is kaphat egy korty pálinkát... Hoppla! Legalább a muníciót elihatja a revolveréből... Ni, milyen szép nadrág­rögzítő! - kiáltotta, ahogy elindultak, és egy hosszú spárgát pillantott meg lefüggni a feje fölötti vastraverzről. - Ezt leszedem innén, de a mindenségit... odacsomózták... - és kedvesen a fiatalemberhez fordult: - Nincs magánál egy bicska véletlenül?

- Mi?! - kérdezte a rabló, és halálosan elsápadt. - De hiszen... Maga fenyegetett... Magának van kése!

- Ne gyerekeskedjék! Soha életemben nem volt késem... Hopplá... no, várjon! De revolverem most már, hála Istennek, van, hát csak nyughassék, kedves sztrovacsek...

És a dühös útonálló orra elé tartotta saját fegyverét.

MÁSODIK FEJEZET

E különleges rablótámadás mellékesen a megkerült cirkáló világraszóló kalandját is elindította hírhedt útjára. Az áldozat és az útonálló ugyanis végleges békeállapotban tovább ballagtak, illetve az öreg tovább tántorgott. Így kialakult közöttük a végzetes eseményeket elindító beszélgetés:

- Maga biztosan külföldi, mert engem nem ismer... Engem valamennyi rabló olyan jól ismer, hogy már öt lépésről nem köszön egy sem. Honnan jött?... - Ásítani akart, de csak csuklott.   Mesélhetne valamit a nagyvilágról. My parole d’honneur, az ilyesmi érdekel!

- Alexandriából érkeztem a Nil Marsallal... Ott is csak arról beszél most mindenki, amiről Oaklandban - felelte az ifjú rabló. Kíváncsiak, hogy mi történhetett a híres André de Rémieux vel?

- Ezt én megmondhattam volna! Együtt voltunk bezárva Surabayában... Jópofa volt! Tavaly leszúrták egy kocsmai verekedésnél a madridi Bivalyfő grand caféban.

- Hm... Alig hinném. Egy eltűnt óceánjáróról van ugyanis szó, aminek André de Rémieux a neve. Egy turistatársaságot vitt magával csupa előkelő urat...

- És ellopta valami disznó? - vágott közbe legyintve Wagner úr. - A tengeren vigyázni kell... Azt én jól ismerem...

Erről eszébe jutott egy operából valami kártyainduló, és harsányan énekelt. Az operák és a hazárdjátékok állandó zűrzavarában élt, az optimista részegek különös mámorában. Az ifjú rabló csak most vette észre, hogy különleges szakállú patrónusa az önkívületig részeg. Közben gépiesen beszél, hogy ezt leplezze, de a szűk sikátorok között olykor egyik úttesttől a másikig dülöngött de jobb zsebében a revolvert egy pillanatra sem engedte el, és így az ifjú útonálló mégsem merte a galambősz illetve égszínkék szakállú rablót megtámadni.

És hol az a kocsma, amit az öreg említett? Megfoghatatlan volt a fiatalember előtt útjuk célja. Hiszen lassanként a kikötő környéki dombok között, Frisco kínai és egyéb bennszülött nációjának vályogviskóin túl bukdácsolt előtte a gargarizálva daloló, furcsa öreg. Lehetséges, hogy már nem is tudja, hová készült?

Ez az egyén nem ismerte Wagner urat, ha azt hitte, hogy a Kékszakállú (bármilyen állapotban is) nem talál meg egy kocsmát, ahova készült.

- Nem tévedett el? - kérdezte az ifjú rabló.

- Ugyan! - röhögött Wagner úr. - Maga csecsemő! A Három Piros Dugóhúzóhoz még részegen is odatalálnék, pedig úgy éljek, két óra óta alig ittam valamit... Látja ott azt a hat fénypontot? Nem... Azt az öt fénypontot?

- Ott messze?... Mindössze egy kis fényt látok arrafelé!...

- A maga korában én is annyit láttam. Nem kunszt... Hát ott van a mi kocsmánk... Minden valamirevaló hotvolé odajár.

- Mondja... - kérdezte most az ifjú rabló, és itt kezdődött az egész őrületes bonyodalom.   Ismer maga valami kikötői hírességet, bizonyos Piszkos Fredet?... A Kapitányt?

- Mi?!.. - horkant fel az öreg. - És maga mer kikötőben, tisztességes martalócok között lopni?! - Én is hallottam már említeni. De azt hittem, hogy maga többet tud. Sürgősen keresik valamiért ezt a Kapitányt.

- Mindig keresik! - legyintett Wagner úr. - De azt nem fogják el! Az én barátom!... My old Piszkos Fred, öreg sztrovacsek, a Kapitány! - Egy elragadtatott karmozdulattól keresztülesett valamelyik kisebb dombon, és ülve maradt, hogy megpihenjen. Úgy folytatta lihegve: - Annak bliktri a világ minden rendőrsége...

- Alig hiszem, hogy bűntényről van szó. Nem említették, hogy betört volna, vagy pénzt lopott.

- Én pedig nem hiszem, hogy az öreg valahol betört és hozzátett a pénzhez. Nem természete.

Valahogy talpra szédelgett, és továbbmentek.

- Márpedig nincs bűntény a dologban. Rádión is leadták, hogy jelentkezzék bármelyik külföldi angol követnél. Biztosítják, hogy szabadon eltávozhat.

- A követ?...

- Miért a követ?

- Na hallja! Az öreg Fred úgyis távozik, ha akar, annak nem kell garancia.

- Csak azért kérdezem, mert aki tudja, hogy merre jár a Kapitány, és bejelenti, az száz font jutalomban részesül.

- Mi... - Egy pillanatig megállt, de csak úgy sikerült, hogy két karjának sebes mozgásával sarkára tántorodó testét nagy nehezen talpra svungolta. - Mit mesél? Maga, úgy látszik, részeg!... Hopplá! Ne törődjön azzal, ha csuklom!... Azt állítja, hogy ezért a gyerekségért tíz fontot fizetnek valahol?! Egy összegben?!

És nagyon izgatott lett, mert még sohasem volt ennyi pénze.

- Száz fontot mondtam! Hiszen még San Franciscóban is bemondta a rádió.

- Ne mondjon ennyit, drága martalóc! - rimánkodott remegve, és izgalmában egymás után hármat csuklott, ettől leesett a kalapja, viszont amikor érte nyúlt, keresztülesett rajta, majd felálltában lerántotta a fiatalembert is. Csak sokára és nagy nehezen értette meg világosan az elmondottakat, amikor is teli tüdővel egy nagyot üvöltött: - Hurrá! Szóval húsz fontot kap az illető!.. Ne mondja azt, hogy százat! Maga rosszul hallotta! Annyi font csak számtanpéldában létezik! De húsz, az van, vagy huszonnégy is lehet! Annyit már láttam!... Isten! Végre egyszer leihatom magam! Hurrá! - és felhajította a kalapját, azután csodálkozva, idegesen támolygott mindenfelé, de nem látta sehol az ócska holmit. - Na, most jól nézek ki! Fennmaradt a kalapom! Nem baj!... Itt van, fogja... a revolvere!... Már nem kell! Van hitel, annyi, mint a madár. És ez a hitel sokáig nem fog elrepülni...

És odaadta, a kihalt éjszakában; a töltött pisztolyt az imént kifosztott rablónak, és megveregette a vállát.

- Hallott valamit a Kapitányról? - kérdezte a suhanc, miután rövid habozás után mégsem lőtte le Wagner urat a visszakapott revolverrel.

- De mennyire! Délben beszéltem vele!

- Hol van?

- Azt nem tudom.

- Hát hol beszélt vele?!

- A lakásomon.

- Hát akkor csak tudja, hogy hol van?

- Ilyen későn este? Kizárt dolog. Elég szép tőlem, hogy odatalálok... És jelentem... No, itt a kocsma! Gyerünk befelé!

És berúgta a viskó ajtaját. Sűrű füst, lárma és harmonikázás fullasztó, bántó hang- és szagegyvelege hömpölyödött feléjük. De mielőtt beléphettek volna, még a küszöbről, Wagner úr hirtelen visszatántorodott, bevágta az ajtót, azután ijedten megragadta a fiú karját:

- Jöjjön! Fussunk!

És hasra esett.

A fiú nem értette, hogy miről van szó. Ha érti, úgy bizonyára futni kezd, mint a kényes ügy részese.

Ugyanis Fülig Jimmy állt az ajtóban, amikor Wagner úr benyitott! A visszavonulás tehát elkésett intézkedés volt, mert az ajtó máris kivágódott ismét, és Fülig Jimmy ugrott egyet...

A rabló, ha nem is tudta, miről van szó, ösztönszerűen a revolveréhez nyúlt. Mozdulatával egyidejűleg egy pofont is kapott, és röptében csak azt érezte, hogy kiszakítják pisztolyát a kezéből. Azután lehanyatlott és elájult. Ugyanis a számára kiosztott pofon monszuni süvöltése, villámszerű csattanása és mindent elsöprő, megsemmisítő hatása egyike volt azon pofonoknak, amelyek Fülig Jimmyt közrettegett sztárrá avatták földünk jelentősebb alvilági köreiben.

HARMADIK FEJEZET

Miért ijedt meg Wagner úr Fülig Jimmytől? Mert az alvilág beavatottjai, akik közé a pofonsztár is tartozott, jól tudják, hogy Piszkos Fred, amikor éppen Friscóban tartózkodik, Wagner úrnál húzza meg magát.

És mi baja volt a pofonok koronázatlan fejedelmének a Kapitánnyal?

Ez az éles ellentét szintén közbeszéd tárgya volt a kikötőben. Néhány nevezetes alvilági vállalkozás közben úgy adódott, hogy Fülig Jimmy már szépen kikaparta a tűzből a gesztenyét, amikor egyszer csak megjelent a Kapitány, és anélkül hogy körmeit a parázshoz értetné, magá­hoz kaparintotta Fülig Jimmy fáradságának kétes de jól megérdemelt gyümölcseit. Általában úgy, hogy Fülig Jimmy végül még valami slamasztikába is keveredett. Azt is beszélték, hogy egy homályos, régtől datálódó lovagias ügy van közöttük. Fülig Jimmy állítólag egy ládában fogva tartotta huszonnégy óráig a Kapitányt, más alkalommal, a kapitány, életének egy fontos szereplése helyett, a karanténba juttatta Fülig Jimmyt. Így mérgesedett az ügy lassanként odáig, hogy most már Fülig Jimmy, ahol csak megfordult, a Kapitány után érdeklődött, mert szerinte sürgős leszúrnivalójuk van egymással. Oaklandban tehát először is Wagner urat kereste, hogy a Kékszakállú nyomán megtalálja ellenfelét.

Fülig Jimmy ugyanis már két napja tudta egy csempész ismerősétől, hogy Piszkos Fred Friscóban van. Viszont azt is tudnia kellett, hogy aki a Kapitány nyomára vezeti az angol követséget, az száz fontot kap.

Önként vetődhet fel a kérdés az olvasóban, hogy miért nem jelentkezett Fülig Jimmy ezen száz font jutalomért az angol követségen, hiszen tudta biztosan a nyomra vezető utat, Wagner úr lakását. Nem ismerte ugyan a Kékszakállú állandó tartózkodási helyének közelebbi címét, de nyomravezető a fontos cím tudta nélkül is lehetett volna. Beköpésnek nem számítana, mert a Kapitányt épp hogy „üzletileg” körözik szabad eltávozásának biztosításával. De végül úgysem lett volna nyomravezető, mert ezzel a nyommal a követség nem ért volna semmit. Ugyanis Wagner úr friscói lakását összesen ha négy ember ismeri ezen a világon, és Fülig Jimmy, ezt talán mondanom sem kell, nem tartozott a négy ember közé.

Azután az alvilág kiváltságos tagjai semmiféle jutalomért nem szeretnek hivatalos helyen megjelenni. Tapasztalt egyének babonája, hogy a hivatalokban való császkálás ritkán vezet jóra.

Fülig Jimmy többféle szomorú tapasztalattal is bírt a rév- és más kapitányságokon. A pénz nagy dolog, és nem okos, ha valaki túlságosan firtatja az eredetét, de ennek is van határa. A fregattfőhadnagy, mint hírhedt csempész, nemigen félt a határok átlépésétől, de hivatali helyiségek küszöbe mégis ama határ volt számára, melyet önszántából ritkán lépett át. Ezért nem jelentkezett régi értesülésével mint nyomravezető az angol követségen, és ezért kiáltotta Wagner úr, hogy „fussunk!”, mielőtt hasra esett. És ugyancsak ezért nem csodálkozott, amikor egy csavarszorítóra emlékeztető markolás tapadt a nyakára, és úgy talpra segítette, hogy moccanni sem bírt.

- No nézd csak! - hebegte torzult, de udvarias arckifejezéssel. - Az én kedves sztrovacsek barátom!... Köszönöm, hogy felsegítettél, és most porolj le. - Mivel nem kapott választ, és a csavarszorító sem lazult, még nyájasabb mosollyal rikoltotta: - Nincs nálad egy szivar véletlenül? Ki tudja, mióta nem dohányoztam!...

Fülig Jimmy különlegesen festői, általánosan ismert fregattfőhadnagyi egyenruhájában volt (A rangot és az egyenruhát ő maga kreálta.)

Az egyenruha így festett: elsősorban két pompás és fényes bőr lábszárvédő, fején az Államok önkéntes mentőinek ellenzős, fehér sapkája, és egy aranygombos flanelkabát! (Aki nem tudta, hogy az öltözék fregattfőhadnagyi uniformis, az megesküdött volna, hogy házikabátot lát.) No és a főúri, elsőrangúan dekoratív, nyeles monokli. Ilyen néven viselte ama kerékpáráttételről függő, orvosi nagyítót, amit különösen a szivárványhártya megvizsgálására használnak. Fülig Jimmy a műszert valamelyik szeméhez emelte időnként, amikor úgy vélte, hogy reprezentál­nia kell.

- Piszkos zsebmetsző! - kiáltotta foglyának köszönés helyett. - Engem ne próbálj becsapni, mert szilánkokra pofozlak.

- Te mindig ezekkel a szilánkokkal jössz - idegeskedett Wagner úr. - Miért kérdezed ötödször, hogy hol az a Piszkos Fred? Hát én őrzője vagyok annak a sztrovacseknek?!

- Ugye tudod, miről van szó?! Mert nem is kérdeztelek meg! Ne félj, nem ölöm meg azt a disznót! Én csak megfizetek neki a karanténért, aki mindene van!

- Hát jó! Várj itt, mindjárt küldöm! - és máris indult volna, ha kilengéséből nem rángatja vissza a vasmarok. - Na!... Te mindig rángatsz!

- Most ide figyelj! Én kitöltöm rajtad az elszámolást, ha nem vezetsz azonnal a rejtekhelyedre! Tudom, hogy a friscói vasúti híd felé van.

- Köszönöm, sztrovacsek! Onnan már hazatalálok!... Egy órája töröm a fejemet... Te, ne rángass!

Gurgulázásba fulladt a hangja, mert Fülig Jimmy kegyetlenül megrázta. Közben az ifjú rabló magához tért, de nem mozdult, mert azt hitte, hogy Fülig Jimmynél egy hatalmas vasdorong van, amivel az arcába ütött. (A fiatalember másnap elhajózott Indokínába, új életet kezdett, és a tisztesség útjára tért. Sok az egy embernek, Wagner úrral és Fülig Jimmyvel találkozni egyazon éjszakán.)

A fregattfőhadnagy fogcsikorgatva tűnődött, hogy mit kezdjen Wagner úrral. Ez közben elaludt, a szorongató marok támaszára függeszkedő testsúllyal. Amikor újra megrázták, nagyot horkant és felriadt:

- Szent Isten! Hány óra van?! - kiáltotta, mintha valaha is dolga lett volna az életben, mintha valaha is elkéshetett volna valahonnan.

- Ide figyelj! Én téged száz fonthoz juttatlak, ha elvezetsz a Kapitányhoz.

- Könyörgöm, higgyétek el... Nincs annyi pénz, fiam, amit itten mondsz... Az csak tíz font! De különben sincs nálam my old great man of the Piszkos! Higgyél nekem, te sztrovacsek! Hát szoktam én hazudni?

- Csakis!

- Biztos, hogy úgy van, ahogy mondod... De most miért hazudnék, ha olyan kedvesen fogod a nyakamat... Egy barát? Akivel már fegyházban is voltunk együtt! Két bennlakó!

Fülig Jimmy gondolt egyet. Hülyeség volt ráijeszteni az agyafúrt vén martalócra. Ettől ugyan nem csal ki semmit. De majd követi titokban, követi messziről. Elengedte hát a nyakát, és nagyot lódított rajta.

- Ha most nincs itt, majd elkapom máskor! De akkor nem lesz pardon!

Wagner úr gálánsan meghajolt kissé, megigazította virágját, és imbolyogva elindult a sötét­ben. Egyszerre csak örömmel felkiáltott, mert rálépett a kalapjára.

- No, ez nagy késéssel esett vissza! - énekelte magában, és feltette öreg holmiját. Azután dúdolva, tíz lépés után átlagban három-négy métert csúszva, dombokon át, sikátorokon keresztül, bolyongott hazafelé, és úgy látszott, sejtelme sincs, hogy Fülig Jimmy követi, mint az árnyék.

Így érte el a kikötő túlsó oldalán, a száraz dokkon túl, az Oaklandból San Franciscóba vezető utat. Innen üres telkeken át, bukdácsolva a töltésig jutott. A vasútvonal mentén óvatosan letért, az éjszakai sötétségben, biztonságosabb mezőre.

No most!

A botorkáló alak később, a mezőn keresztül ismét a töltéshez szédelgett egy fordulónál. A kitérő vágányok körül járt. Egy vasúti kút és néhány bódé látszott mindössze, továbbá sok üres teherkocsi vesztegelt a környéken.

Mi az ördög!

Az öreg felkúszott a töltésre. Egy távolabbi, vakvágányra tolt vagon ajtajáról felemelte a reteszt, félrehúzta a tolóajtót és besurrant...

Megvan!

Fülig Jimmy futott! Amikor Wagner úr nyomába ért a teherkocsihoz, óvatosan közeledett... Jó lesz vigyázni... Elővette a zseblámpáját, és körülnézett...

Tehát ebben a rozsdás, kiselejtezett vagonban laknak, ketten a Kapitánnyal. No, csak gyerünk! Most leszámol... Gyorsan félrehúzta az ajtót, és beugrott... A kézilámpája máris körülvillant, mert Piszkos Frednek gyorsan jár a kése...

Mi ez?!

A vagon belseje üres!

Odaugrott a szemközti tolóajtóhoz... A fene! Ez a Wagner egyszerűen kiugrott a kocsi túlsó oldalán, és kívülről elreteszelték!

Hopp! Villámgyorsan megfordult...

Késő! Éles csikorgás hallatszik mögötte, amerről jött...

És becsapódott a vagonajtó! Jól hallatszott, amint ráhullik a retesz.

Fogoly!

- Halló, sztrovacsek barátom!... Minden vagonnak két ajtaja van - rikácsolta kívülről Wagner úr. - Majd sokat kell dörömbölni, ha elunod magad, mert ennek a fülkének mostanában késése van. Öt éve nem indult...

És távolodó, lelkes dalolás hallatszott egy Aida nevű kardalosnőről, aki először becsapta a zöld alsót, azután kijátszotta a vörös felsőt...

NEGYEDIK FEJEZET

Fülig Jimmy a legnagyobb bajban volt.

Itt szépen éhen halhat, ha nem dörömböl. Viszont Friscóban ma az a helyzet, hogy neki nem aján­latos ilyen dörömbölésféle feltűnősködéssel magára terelni a figyelmet. Sajnos, egy két­ár­bócos schooneren távoztak innen legutóbb a Holdvilág Charleyval, és elfelejtették visszahozni a tulajdonosnak, aki bizonyára a rendőrségen is kerestette.

Mit ér a srófhúzó a belső zsebében, a kiváló, kicsi, de pompás acélfúró felső zsebében, a harapófogó meg a reszelő a hátsózsebében? Hidegvágással itt nem tud kitörést elkövetni, tudta jól. Régi ismerője volt a vagonoknak.

Az ajtó hasadéka mentén tán elreszelhetné a keresztvasat, de ez nagyobb zajjal járna, mintha dörömböl. Így üldögél vagy egy óráig dühösen, tépelődve, tanácstalanul. A retesz körül látta, hogy dereng már...

Most egyforma léptek csosszanása hallatszott a vagon körül.

Hallgatódzott. Tán valami magános személy jön erre, és elég tapasztalatlan lesz esetleg, hogy egymaga ajtót nyisson?

Megkísérli az ügyet! Végre is nem fog itt éhen halni! Kopogott...

- Szabad! - mondta kint az illető.

Fene a tréfás kedvit!

- Nyissa ki! - kiáltott Fülig Jimmy -, lekéstem a friscói vonatot, itt aludtam, és rám csukták az ajtót, dokkmunkás vagyok!

Az illető erre minden további nélkül kinyitotta az ajtót.

Fülig Jimmy ugyancsak minden további nélkül hátralépett, és tátott szájjal lehuppant egy üres ládára. Nagy ég!...

A nyitott ajtóban egy hosszú, hegyes kecskeszakállas egyén állt, és valószínűtlenül hatalmas, karvalyszerű körmeivel még hegyesebb formájúra sodorta ezt az amúgy is tekintélyes szakállt. Itt nem lehetett kétség!

A Kapitány állt ott! Piszkos Fred volt a megmentő!

És Fülig Jimmy megpecsételtnek látta a sorsát. Ha ez az ember megmentette, úgy elveszett ember! Nem vitás...

- Hallom, hogy kerestél, fiam... Biztos valami dolgod van velem - mondta nyájasan.

A mindenit!... Milyen egyszerű volt kutatni utána, hogy belevágja a kést. És mi az, hogy most mégis ilyen bizonytalanul ül a cserzett bőrű, ezer ráncú öreggel szemben. Miféle varázserejük van még inkább mágikus tekintélyük van az apró, ravasz csillogású szemeknek, hogy ez az elsőrangú bicskás, herkuleserejű, veszett verekedő most ilyen bizonytalan? Egy kicsit moso­lyog­ni kezd, majd dadog, végül lepöcköl valamit zavarában két ujjal pedánsan a kabátjáról. De azután mégiscsak összeszedi magát, ha már minden kocsmában égre-földre esküdött, hogy ne lássa Pepita Oféliát, (állítólag) hű aráját, ha nem intézi el a Kapitányt.

- Itten arról van szó - lovalta önmagát goromba hangjával -, hogy magával dolgom van!

- Úgy?!... Miről lenne szó? - kérdezte, és hirtelen eléje lépett.

Valami kis karcolás, mintha tüske érné az ingén keresztül, megcsiklandozta a fregattfőhad­nagyot a gyomra táján.

- Vigyázz, Jimmy!... - intette szinte szelíd súgással a Kapitány. - Sötét van, és még belegyalo­golsz a késembe.

... Hogy szedte elő a kést, mikor nyitotta ki és miképp feszítette a hasának olyan szakértelem­mel, hogy érintette is, és mégsem szaladt bele? Ez régi és megfejthetetlen bűvészmutatványa volt. Egy biztos: lehet valaki százszor Fülig Jimmy, ha egyszer Piszkos Fred késhegye a gyomrát érinti, akkor jobb, ha felveszi az utolsó kenetet, mielőtt a kisujját is megmozdítja.

- Mit bicskázik?... Bántotta magát valaki? - kérdezte sokkal gorombábban, de egyetlen moccanás nélkül Fülig Jimmy.

- Csak mer hallottam, hogy kerestél valami miatt, és érdekelne az ügy mibenléte.

- Mi?... No és, ha kerestem? Üzent magának Hawaiiból a Víg Kiloccsantó tulajdonosa, hogy otthagyta a dohányzacskóját tavaly...

- Tudok róla. Hát kedves, hogy ezért már egy éve keresöl engem, hol a szingapúri Katakomba Kaszinóba, ahogy mondták, hol meg a rotterdami Sajtfejű Mángorlóba, mert erről is értesül­tem... Érdemes egy dohányzacskó miatt?

Fülig Jimmy szinte szétrobbant dühében, de mit csinálhat, ahogy itt áll az öreg késhegyére tűzve, és tudja a késről, milyen biztosan fekszik a Kapitány kezében, egész lazán, haránt a tenyéren, és nyújtott hüvelykujja mentén végigsimul a döfésre kész penge. És milyen egyszerűen, könnyedén, villanásnyi idő alatt tud behatolni valakibe, hogy aztán Piszkos Fred megtörölje egy fa törzsén, zsebre dugja, és egykedvű, csámpás lépteivel elbandukoljon a helyszínről.

Tehát pukkadt a fregattfőhadnagy, de közben olyan egyszerű testtartással, olyan mozdulatlanul állt ott, szinte jámboran, mint aki csakugyan dohányzacskója miatt kereste az egész világon e kevéssé tiszteletre méltó, de igen tekintélyes ősz szakállú egyént.

- Meg azt is mondtad, hogy valami elszámolásod van velem állítólag - érdeklődött szelíden a Kapitány. - Nem tudom, igaz legyen-e?

- Hát... maga mondta annyiszor, hogy négy dollárjával tartozom régről.

- No, azt megadhatod, nem bánom.

- Most nincs nálam... akkor volt, amikor kerestem és...

Az öreg otthagyta, valamivel távolabb leült egy fatönkre, és zsebre tette a kését.

- Hát nézd, Fülig Jimmy! - szólt elgondolkodva, de igen határozottan, rövid csend után. - Ez mind szép, amiket meséltél, de jegyezd meg magadnak, hogy aki engem nagyon keres, azzal előfordulhat, hogy megtalál véletlenül. - Nyugodtan beszélt, mert Fülig Jimmy tudhatta, hogy amilyen ellenőrizhetetlenül gyors mozdulattal eltűnt a kés, ugyanúgy előkerülhet megint. - Te tudod jól, hogy mindig a gyengém voltál... Csak sétálgass, fiam, fel és alá, dugd zsebre a kezed nyugodtan, volt nálad egy revolver meg egy kés, azokat kiloptam az imént. A fogaidat ne csikorgasd, mert mind kihullik, mire velem egyidős leszel, pedig ilyen korban sem árt, ha az embernek foga van.

- Majd még ezért egyszer...

- Csak te ne fenyegessél engem, mert már többször is megijedtem, amikor mérges voltál, és nyugtalanul háltam.

Valamin gondolkozott, és recés ínyéből kiálló két-három barna fogát piszkálgatta hüvelyk­ujjának hosszú körmével, azután elkezdte komótosan a pipáját tömni és rágyújtott.

„Valamit főz ez már megint!” - gondolta közben Fülig Jimmy. - Nem azért jött ez ide, őt kiszabadítani, mert aggódott miatta. Ettől ugyan meggebedhet a saját édestestvére is nyugodtan, amilyen kutya. Most meg úgy füstöl, mint amikor azon járatja az agyát, hogy hogyan kavarjon össze valamit, amin aztán teremtett emberfia nem ismeri ki magát rajta kívül.

„Mert ez mindig kavarja!”- gondolta a fregattfőhadnagy. De hentesekre maradjon holta után a kése, ha egyszer nem szalad bele ebbe a sátánba.

- Akar még tőlem valamit? - kérdezte dühösen.

- Szeretném elintézni veled a számadást úgy, hogy békében hagyjál ezentúl.

- Csúfolódik?! Mostan teheti, de jegyezze meg, hogy a legravaszabb róka is terítékre kerülhet egyszer.

- Nohát, ezt szívesen elkerülném - bólintott rá komolyan a Kapitány. - Szeretnék veled egy üzletet csinálni úgy, hogy neked is legyen ötven fontod, és nekem is.

- Ez megint micsoda?

- Megmondom. Engem valamilyen ügyben keresnek az angol követségről. Ez a keresés nem jár következményekkel. Talán az elsüllyedt Winnifred gőzös végett érdeklődnének, mert arra jártam egy háromárbocossal, és kimentettem sok utast.

- Emlékszem. Derék dolog volt. Csak aztán mindenki csodálta, hogy a viharból megmentett utasoknak a gyűrűjük meg a zsebórájuk is odaveszett.

- Igen! - bólintott komoly visszaemlékezéssel a Kapitány. - Nagy vihar volt... De most elsősorban arról van szó, hogy nekem valószínűleg valamiféle jutalom jár, ha jelentkezem az angol követségen, és a nyomravezetőnek, aki rám akadt, annak külön száz font. Most én a magam jutalmán felül szeretnék ebből a száz fontból ötvenet kapni. Tehát vigyél fel engem a követségre, így hozzájutottál ötven fonthoz, azonfelül én is jó üzletet csináltam miután nem kell félnem, hogy egyszer még megölsz. Mert remélem, hogy így szent a béke közöttünk.

„Kavarja ez, vagy nem kavarja?” Megint nagyon valószínűen hangzik, amit mond, tehát biztos, hogy hazudik. De mit akar most itt vele kavarni? Lehet, hogy csakugyan nyugtot akar az öreg, és ötven font keresetet? Baja nem lehet, ha rááll. Nem nagyon firtatják ott a nevet, és neki van a belső zsebében egy szinte kifogástalan okirat Olsen Jeff svéd matróz nevére. Majd elmegy mint Olsen Jeff az öreggel, és jól nyitva tartja a szemét.

- Szerintem - mondta azért óvatosan, rövid gondolkodás után - emögött valami disznóság van megint, ellenem.

- Ha annyira bizalmatlankodsz, hát mással csinálom. Úgy látom, hogy félsz.

Fülig Jimmynek számtalan erénye volt, de a hiúságára időnként más jó tulajdonságait könnyedén elnyomta. Most is egészen nekivörösödött a gyávaság vádjára.

- Maga hallotta valaha, hogy én félek valakitől?! Itt a Fülig Jimmyvel beszél, hé!

- Magam is arra alapítottam mindent - mondta az öreg őszintén, és csakugyan így volt. Fülig Jimmy hiúsága és naivságára sűrűn alapította számításait. - Ha tehát akarod, eljössz most velem a rejtekhelyemre. Kevés ember tudja ezen a világon, legyél te az egyik közöttünk. És délelőtt meglátogatjuk az angol követet. Ha megkapod az ötven fontot, úgy szent a béke. Itt a kezem!

Múmiaszerű, piszkosbarna karvalykezét parolára nyújtotta.

Fülig Jimmy ezt gondolta: „Kavarja ez, vagy nem kavarja?” - és közben tétován elfogadta a parolát. A hűvös, ráncos; aránylag kicsi kezet olyan idegesen és zavartan fogta meg a kikötők rettegett jassza, különleges mellbőségével, csodálatos ügyességével és legendás erejével egyetemben, mint az iskolás kölyök a zord tanítóét.

- Van valami papírod? - kérdezte a Kapitány.

- Egy jó okmány, Jeff Olsen névre.

- Akkor rendben van, habár nem hiszem, hogy szükség lesz rá.

Elindult előtte az öreg, pipázva, imbolyogva, alsókarjára vetett kiskabáttal, és hüvelykujja odabökött sapkaellenzőjére, hogy a tarkójára csúszott az ódon holmi.

A hídtól nem messze elérték Frisco külvárosát, és Fülig Jimmy vegyesen baljós érzelmekkel látta feltűnni a szürke terméskőből épült csendőrlaktanyát. No, errefelé ő nem bujkálna. Még jobban belapultak a vasúti töltés melletti homályba, mert szépecskén virradt. Ilyenkor már hideg volt errefelé, különösen hajnalban. Az arktikus eredetű szél elűzi innen már nyár utóján a kikötő vándorait.

Fagyos, sós nyirok csapott hozzájuk. Ez a kicserzett vén rabló biztosan nem érzi - gondolta Fülig Jimmy. Egy kanyarban, a műút mentén, Piszkos Fred felemelte a csatorna rácsát, és elindult lefelé a vaslétrán.

- Gyere - szólt vissza.

Fülig Jimmy követte, és helyére illesztette maga felett a rostélyt. Csak tán nem csatornában laknak ezek? Attól a Wagnertól kitelik, azonban a Kapitány (azt meg kell hagyni neki) tudta, hogy mivel tartozik hírének és piszkos, de ellenzős sapkájának. Nem hagyná elhírleni magáról, hogy csatornában lakik. Sokáig mentek a sebes sodrú szennyvíz mentén vonuló cementparton. Folyton rugdosni kellett a lábuk körül nyüzsgő patkányokat. Egy macskányi dög Fülig Jimmy arca előtt ugrott át, nagyot csobbanva, a csatornaárba.

Rövidesen egy keresztelágazáshoz értek, és a Kapitány elindult felfelé. Ismét kijutottak egy rostélyon, és ott voltak Piszkos Fred rejtekén.

Ejha!

Tágas pincehelyiség volt. Körös-körül mindenféle csomóba kötött rongyhalmok hevertek, kényelmes fekvőhelyet biztosítva a bujkálóknak.

- Miféle pince ez? - kérdezte Fülig Jimmy és...

És torkán fulladt a hang. A pince túlsó végén magasan, néhány ablak volt, amelyen át szürke, hajnali fény áradt be. És egyszer csak feltűnt az ablakok előtt két gyanúsan határozott léptű csizma... Néhány lépés, azután koppan... fordul... csattan... És újra egyforma, tempós léptekkel távolodik.

Ez egy poszt! A Kapitány tőrbe csalta!

Ez volt az első gondolata, és máris ugrott a csatornarács felé.

Ott lihegve meglapult... Nem! Piszkos Fred mégsem csalhatta tőrbe. A vén sátánnak legalább annyi számadása van a hatósággal, mint neki. Ni!... Most leül, kitesz maga élé a zsebéből egy darab sajtot, és jóízűen eszik.

- Freddy bátyám... - hebegte. - Hol vagyunk mi itten?

Az öreg nagyot kortyintott a pálinkásüvegből.

- Ez, fiam, a csendőrségi laktanya pincéje. A lomtár, nem jár ide senki, csak behajítják a szétfoszlott, használhatatlan holmikat az ablakon keresztül, és minden évben egyszer eljön értük az állami rongyász kocsival. Nyugodt hely. Sose hallottam még, hogy itt razzia lett volna.

...És leheveredett egy köteg állami rongyra, azután nyomban és jóízűen elaludt.

ÖTÖDIK FEJEZET

Kora reggel elhagyták a pincét, hogy Friscóba menjenek.

- Te mostanában hová szegődtél? - kérdezte útközben a Kapitány, és a jegesen süvítő, augusztusi, legigazibb friscói szél ellenére nem vette fel a kiskabátját. Fekete pamutszvettere, kirongyolódott, magas nyakával, viharvert életútján páncélos anyaggá keményedett, és úgy látszik, hogy e szilárdsága kellően óvta a gazdáját az időjárás viszontagságai ellen. Nem szólva deszkaszerű, mellkasig érő, közismerten óriás nadrágjáról, amelynek két szárát, végződésüknél cipői mellé gyűrte...

- Hát voltam Bricsesz kapitánnyal - felelte Fülig Jimmy. - A Nekivág schooneren kivándorló­kat csempészünk Jávára.

- Annak már egy éve - szólt az öreg rágyújtva.

- No hát - válaszolta idegesen -, gyengélkedtem is! Amikor beszüntették a Nekivág schoonert, hát kaptam egy golyót a csípőmbe, és átúsztam vele egyik Szundáról a másikra. Az ember már olyan, az alkata miatt, hogy egyetlen lövéstől is megbetegszik, ha sportol vele. Most már tud mindent?!

- Hát ahogy vesszük. Mert fél évnél több, hogy éjszaka elbúcsúztál Pepita Oféliától, és megérkeztél Friscóba a Tök Harry teherhajóján.

Az ördöggel cimborál ez a vén sátán! Különben nem tudhatna mindent.

- Nohát?! Átjöttem Friscóba? És?!... Áttért időközben a rendőrtanácsosi pályára, és most vallat?! Maga tán minden lépését kiíratja az újságban?! Nevetséges... Valamiből élni is kell az embernek, hát utazik...

Piszkos Fred nem szólt semmit, vállat vont, megbökte a sapkáját, zsebeinél fogva kissé hónaljig riszálta a nadrágot maga körül, és valahová a levegőbe bámult, szinte unatkozva. Fülig Jimmy időnként idegesen oldalt nézett rá. Most igazán nem tudhat semmit. Csak véletlenül kérdez­hetett így összevissza, mert közömbösen és mogorván csámpázik, mint mindig. Már a Golden Gate park igazán nagyvárosi környékén jártak, amikor hogy, hogy nem, Piszkos Fred ellágyuló arckifejezéssel váratlanul így szólt:

- Vajon merre járnak a régi cimborák? Nem hallottál a Radzeer cirkálóról?... Csuklottál?

- Igen. Erős ez a cigaretta. Hogy mit kérdezett?

- Eszembe jutott a jó öreg Radzeer cirkáló, amit egy sötét emlékezetű éjszakán elloptam Point de Galle magasságában, a ceyloni karanténból. - És nagyot sóhajtott. - A régi szép idők!

Ez a világ legnagyobb színésze, de így mégsem komédiázik. Ez is csak tisztára véletlen lehet, hogy a Radzeert említi.

- Rég nem láttam azt a hajót - felelte hűvösen a fregattfőhadnagy.

- Hm... No hiszen, jó szemed van akkor. Fél év előtt még itt vesztegelt Oaklandban. Vagy nem tűnt fel neked?

Fülig Jimmy megállt. Irdatlan mellkasát teleszívta levegővel. Kevés maradt ilyenkor a közelében, aki csak egy kicsit is ismerte.

- Maga most mit kavar megint?!

- Furcsa vagy... - felelte a Kapitány vállat vonva, és a pipáját tömögette. - Te inkább keveredsz az emberekkel, mint én, hát gondoltam, hogy mégsem kerültétek ki egymást a Főorvossal, Holdvilág Charleyval, a Tüskés Vanekkel vagy a többivel, ha már ők itt állomásoztak a vén cirkálóval, és te is Oaklandban forszíroztad éppen a megélhetést. Mit fújod ezért úgy fel magad?

Fülig Jimmy kiszusszantotta a levegőt. Ő itt állandóan fél ettől a szívtelen rókától, és mindig azt hiszi, hogy ez ki akar lyukadni valahová. Pedig igazán, mi van abban, ha érdeklődik a barátai iránt? Ezek előtt ugyan kiköpött legutóbb, és azt mondta, hogy tőle a jövőben felfordulhatnak, és mint már annyiszor, otthagyta őket, és egyedül vándorolt tovább, de hát akkor arról volt szó, hogy az olajjal meg mindenfélével, szokása szerint, manipulált, meg­hamisította a hajónaplót, és becsapta őket. Ezek is mondták neki, hogy az ördög hozza mindig az útjukba, és a korhadt gégéjű Peters apagyilkos vén hiénának nevezte ekkor a Kapitányt, de azért barát, az barát. Akkor is, ha nem volt mindegyik uralkodó, mint ő, Fülig Jimmy, és így nem ismeri a spanyol udvari etikett hivatali kifejezéseit.

Az meg persze hogy feltűnt neki, ha egyszer ő Friscóban van, itt horgonyoz a Radzeer, és elég buta azt mondani, hogy nem látta. Lehet Oaklandban egy olyan apró sampán, amit Fülig Jimmy nem lát, ha végigmegy a kikötőn? Tehát bután felelt. Ennyi az egész.

- Nohát - szólt erőltetett közönnyel -, beszéltem Tüskés Vanekkel meg egypárral közülük. De nem lényeges. És senkinek sem kötöm az orrára, hogy mit, mer a megélhetés az...

- Tudom, fiam - bólogatott megértően. - Mintha már említetted volna. Nem is akartam én mást tudni, csak hogy merre ment innen a privát cirkáló? Fél éve nem hallottam, hogy valahol kikötött volna a Radzeer, és aggódom...

- Mi?... Tán ottmaradt az evőkészlete vagy egy csomag dohány?

- A barátaimért aggódom.

- Nézze, Kapitány, hagyjon engem békit! Az rendben van, hogy maga mindig részeg, de úgy látszik, hogy újabban ez meglátszik a beszédjén is. Miféle barátja van magának ezen a világon, azzal a szőrös szívével?

- Jimmy, Jimmy! Ki juttatott még téged ötven fonthoz békülékeny jószándékból?

Ez végre is igaz. Csak ne kérdezne most itten mindenfélét. Mert ennél az Atyaisten sem tudhatja, merre gondol, mikor emerre kérdez.

- Ha éppen kifúrja a kíváncsiság, hát megmondhatom, amit a Buzgó Mócsing mesélt elindu­láskor. Megint valami biztosító társaság fizet nekik, hogy vigyázzanak egy értékes hajóra.

- Furcsa! - motyogta rövid idő múltán ismét a Kapitány. - Na, mindegy... hm... roppant furcsa...

- Mi furcsa magának már megint?

- Itt van egy Fülig Jimmy, a világ egyik legelső tengerésze! Ehhez értek valamit, hát elhiheted. És ma, amikor aranyat ér itt Friscóban minden közepes matróz, akkor ők kutyába se vesznek, és elindulnak nélküled a Radzeerrel. A fene érti. Vagy már híre ment, hogy nem vagy a régi? Ez lehet... Nekem is említette valaki a múltkorjában.

- Ez egy nagy hazugság! - Hirtelen észbe kapott. Megint a hiúságát piszkálja ez a vén tengeri dög. - Nohát híttak, és nem mentem, mert a Dagadt Petersszel haragban vagyunk. Most tudja?!

A Kapitány vállat vont, és kiköpött a pipája mellett egy srég sercintéssel:

- Mitől vagy ideges? Ha nem mentél, hát nem mentél...

És megvakarta tarkóját II. számú, beidegződött, flegmatikus mozdulatával, amitől a sapka előrehanyatlott a homloka felett. Csendben bandukoltak. Távolról már feltűnt az angol konzulátus. Ekkor váratlanul, nagyot rikkantott valaki mellettük.

- Itt az én drága öreg barátom!... By Good! Kérem a huszonkét fontot!

Wagner úr volt! Egy követségi tisztviselővel!

Fülig Jimmy elkáromkodta magát. Ez a nyomorult Wagner megelőzte őket. És most, ha akarják, ha nem, övé a pénz. A kék szakállú vén szélhámos jobb kezével a falnak támaszkodott, de részegsége hevében baljával meg kellett kapaszkodnia a követségi tisztviselő kalapjában úgy, hogy leszakította a fél karimát. Egy üvegnyi előleget nyilván már kapott a pénzre.

- Ön a „Kapitány” néven közismert egyén? - kérdezte a követségi tisztviselő.

- Tessék? - kérdezte csodálkozva a Kapitány. - Nem értem. Közönséges matróz vagyok.

- De drága barátom! - sikongta Wagner úr, és kétségbeesetten összecsapta a kezeit, majd meg akarta ölelni valamelyik Piszkos Fredet a hat közül, de teljes hosszában végigesett a járdán, ami alig zavarta, és így stabilabb helyzetben, nyugodtan folytatta panaszos előadását: - Hogy mondhat ilyet?... Esküszöm, hogy ő az, verjék vasra!

- Ki ez a részeg állat? - kérdezte a Kapitány nyugodtan és a fregattfőhadnagy részint elámult a szemtelenségtől, részint elismeréssel hódolt, mert máris átlátta Piszkos Fred zseniális tervét.

- Azzal jelentkezett nálam, hogy együtt lakik önnel egy pincében.

- Sose láttam ezt az alakot. Tessék, itt az igazolványom. Egy héttel ezelőtt érkeztem Adenből, a Göteborgon; Jeff Olsen matróz vagyok.

Mi ez?!

A Kapitány szép nyugodtan előveszi belső zsebéből Fülig Jimmy szinte valódi okiratát, és átnyújtja az érdeklődőnek... Két perc múlva sietve távoztak, és igyekeztek elkerülni a környék­ről, mert Wagner úr, a követségi tisztviselő kalapjának fél karimáját a szívén szorongatva, sírva üldözte őket, amíg valahol oly szerencsésen esett a földre, hogy elaludt.

HATODIK FEJEZET

- Ha most a követségre megyünk, ez a tisztviselő azt mondja majd, hogy mégiscsak a Wagnernek jár a pénz.

- Hát nem megyünk. Felküldsz egy levelet a konzulnak, amelyben kéred, hogy fogadjon bennünket.

- Udvari szokás szerint - magyarázta Fülig Jimmy, rövid uralkodására emlékezve a Boldog­ságszigeten - úgy szokják a szerklit, hogy a királyi kabin irodájában kérvényeznek előterjesz­tést kihallást.

- Csak te csináld, amit mondok.

Este... Piszkos Fred és Fülig Jimmy megjelentek a friscói angol konzul lakásán, ahol nyomban bevezették őket egy kis szalonszerű szobába. Két úr várakozott itt rájuk. Fülig Jimmy suhanc korában két évet a haditengerészetnél is eltöltött, és csak azután alakult úgy, hogy az óceán szaga nélkül ne élhessen többé. Ezért nyomban megismerte az egyik jelenlévőben Anderson ellentengernagyot. A másik Haynes konzul volt. A követ nem kérdezte, hogy melyik a kettő közül Piszkos Fred. Aki nem vak, az láthatta.

- Csakhogy megvan, Mr. Kapitány! - mondta őszinte örömmel.

Az ellentengernagy, ezt tán csak ők ketten tudták a világon, valamikor együtt volt kadett Piszkos Freddel őfelsége Prince of Buckingham csatahajóján. Azt beszélték, hogy a Kapitány valami homályos, teljes egészében soha fel nem derített családi tragédiája miatt bolyongott el annak idején, korvettkapitányi egyenruháját és úribb életét levetve. Azóta egyszer-másszor, hivatalos úton nem szorgalmazható esetekben, ahol a Titkos Szolgálat is tanácstalan volt, Piszkos Fredet a világ valamelyik távoli zugából felhajszolták, hogy egyedülálló tapasztalatait és különösen csavaros észjárását igénybe vegyék.

Ez általában nem ment simán.

Az embergyűlölő, magános tengeri farkas sehogy sem állt volna kötélnek, ha Anderson nem hívatja. Volt szíve az öregnek? Lehet...

Annyi bizonyos, hogy az ellentengernagy rávette, hogy vállalkozzék.

Andersonnal egykor, mint fiatal tisztek, közösen vettek részt a vállalkozásban, amikor az egyiptomiak ellen a Prince Of Buckingham csatahajó egy száz főből álló tengerészcsapatot partra tett, és ezek a sivatagon keresztül hátba kapták a lázadókat.

...Ki tudja? Annyi tény, hogy Anderson kérésére már vagy kétszer elvégzett valami nehéz megbízást. Segített abban, hogy távoli szigetvadonokban bujkáló fegyvercsempészeket ártal­mat­lanná tegyenek, vagy ellenséges indulatú törzsfőket felkeresett emberevői között, és tárgyalt velük arról, hogy ne gyilkoljanak le angol települőket.

Különös, hogy a végletekig fukar, kapzsi ember egy-egy ilyen megbízás teljesítése után eltűnt, és sehogyan sem lehetett ráakadni, hogy jutalmát átvegye.

- Isten hozta, Fred! - köszöntötte az admirális, és vállára tette a kezét. Az öreg mormogott valamit, és zsebre gyűrte a sapkáját. Fülig Jimmy, akit a királyi miliőben való tartózkodás (mint ő mondotta) elég közvetlenné tett jobb emberek társaságában, bal szeméhez emelte a nyeles monoklit, és mélyen meghajolt.

- Ez itten - mutatta be a Kapitány - Fülig Jimmy a világ egyik legjobb matróza.

A fregattfőhadnagy elpirult a dicséretre. Úgy látszik, mégis szorult valami emberség ebbe e kutyába, és rokonszenvezik vele. Az ötven font most már biztos.

- Őszintén szólva, nem értesülést akarunk magától - mondta Haynes követ a Kapitánynak  , hanem a szolgálatát akarjuk igénybe venni.

- Ez a fiatalember értesített, hogy keresnek, tehát neki jár a jutalom - szólt a Kapitány  , szeretném, ha a száz fontot buzgóságáért magam adhatnám át.

- Tessék, már előkészítettem - mosolygott Haynes, és kiszámolta dollárban az összeget, Fülig Jimmy kissé meglepődött, amikor az öreg biztató mosollyal bólintott feléje, de zsebre tette a pénzt.

- Ez a tied, Jimmy, mert ügyes voltál - és leült, mert az ellentengernagy egy mozdulattal hellyel kínálta őket. - Kíváncsi vagyok, hogy miért kerestek?

- Hallott maga az André de Rémieux nevű hajóról?

- Kétkéményes, tizenötezer tonnás gőzös, tizenhét év előtt keresztelték Cherbourgban. Azóta csak egyszer szorult javításra, a penangi Mael-özön után. Batáviában szárazdokkba került. Legutóbb kirándulókkal az Incognita Archipelre indult és eltűnt. A Blount-Fok magasságából adta az utolsó rádiójelzést.

- Maga minden tud, Fred - mondta megelégedetten az ellentengernagy -, azt is sejti tán, hogy mi történhetett a gőzössel?

Fülig Jimmy idegesen az öregre nézett, de ez csodálkozva vállat vont:

- Tudja ezt valaki ezen a világon, hogy a Blount-fokon túl mi minden lehetséges egy eltűnt hajóval? Egyáltalán mit keres arra okos ember gőzössel? A Marquesas-csoport után csak korall- és atollzátony meg újra atoll- és korallsziget van a Déli-sarkig.

- Tudjuk, tudjuk! - bólogatott Anderson. - Sajnos néhány gazdag és előkelő ember, fogadásból odahajózott. Robinsonok akartak lenni. Elhatározták, hogy egy évet töltenek az Incognita Archipelen. Valami bolondos festő érkezett onnan, és azt mesélte, hogy valóságos paradicsom az a sziget.

- Vészjelet nem fogtak fel?

- Nem. A Blount-fok magasságából érkezett az utolsó leadás, hogy nincs semmi baj. A bolondos Robinson Crusoe-k derült időben közeledtek a célhoz. Több hír nem jött felőlük. Csak utóbb derült ki, hogy a biztosítótársaság megbízásából a Radzeer követte őket. Az a furcsa, hogy a Radzeer is néhány fokkal a Cape Blounton túl adta az utolsó életjelt, azután elnémult a rádiója. Mindkét hajónak nyoma veszett. Magára vár a feladat, Fred... hogy hírt hozzon róluk.

- Sajnálom, Sir - mondta a Kapitány hidegen és felállt. - Megállapodtam egy bálnavadásszal. Jövő héten indulunk a Portola-szigetek tájára. Állítólag arrafelé csodálatos tömegben nyüzsögnek idén a cetek.

- Miért nem vállalja, hogy a Radzeer és a Robinsonok után kutasson?

- Mert nincs kizárva, hogy megtalálnám, és azt szeretném elkerülni - felelte zordonan. Fülig Jimmy szégyellte magát az urak előtt, hogy így beszél ez a zsugori szívű, vén sátán. Az admirális rosszkedvűen jegyezte meg:

- Azt hittem, hogy régi barátai vezették a hajót.

- Tévedés, Sir! Mindig csak bajom volt velük, és gyanúsítottak. Ellenszenves fráterek. Egyetlen csomónyi sós vizet is kár felkavarni az ilyenekért...

És úgy megriszálta a nadrágját, hogy ismét hónaljig süppedt bele.

- Hát sajnálom... - szólt a konzul. - Legalább van valami véleménye az ügyről?

- Miféle vélemény lehetséges itt?... Át kell hajózni kilenc és fél fokkal keletre a Cape Blounton, és ott jól körülnézni az árbockosárból. Ha egyik gőzös sincs a láthatáron, akkor ezer év múltán sem tudhatják, hogy mi lett a hajókkal. A Zöld Pofa eddig még nem árulta el, hogy milyen mélyre viszi le a déltengeri óceánjárókat, ha idegesíti némelyik.

„Ez egy nagy kutya - gondolta Fülig Jimmy -, de úgy beszél, hogy minden szava szentírás!” Az admirális kutatva nézett Piszkod Fred hideg, közönyös arcába. Megvillant feléje a két apró szem? Vagy csak úgy tűnt a csillár rásugárzó fényében?

- Hát... nem erőltetem, Fred...

- Ha rám hallgat, Sir, akkor ezt a tengerészt, aki idehozott, megbízza helyettem. Tudom, kit ajánlok. Olyan ember, hogy egy csónakkal meg egy szál ágvitorlával a sarkvidékre is elmegy, oda-vissza.

Fülig Jimmy lángvörös lett. Mégse olyan nagy kutya ez, mint amilyennek hitte!

Az admirális szeretett volna a Kapitány arca mögé belátni a pillantásával. De ez nyugodtan és keményen nézett rá. Anderson a követ felé fordult:

- Ha nélkülözni is kell a Kapitány szolgálatát; tanácsait elfogadjuk. - És Fülig Jimmyhez lépett. - Keressen fel holnap délelőtt a Waldorf Astoriában. Minden eszköz rendelkezésére áll az expedícióhoz. A biztosítótársaság ötvenezer dollár jutalmat tűzött ki annak, aki biztos értesülést szerez az eltűntekről. Ezenfelül számíthat magas helyről, külön jutalomra...

Fülig Jimmy valósággal megdicsőült agyonlegyezett hiúságában. Tehát nyeles monokliját sze­mé­hez emelte újból, és mélyen meghajolt. Közben eszébe jutott király korából egy Napóleon néven közismert néhai kollégájának feljegyzett mondása, és így szólt:

- Kérem... vassal és kenyérrel Kínáig is elhatolok.

- Ne hencegjél, Jimmy - intette le a Kapitány -, mert Kínába te már elhatoltál nemegyszer, egyetlen darab kenyér és vas nélkül is.

Ezzel véget ért a kihallgatás, az admirális kezet fogott a Kapitánnyal:

- Ha mégis meggondolja, Fred...

A Kapitány megvetően mondta:

- Én már csak bálnák után megyek. Némely embernél rendesebb állatok. És főként haszno­sabbak. Semmi közöm mindenféle alakokhoz, akik csak gyanúsítottak, és hálátlanok voltak...

Amikor az utcára értek, Fülig Jimmy őszintén hálával mondta:

- Köszönöm, Freddy bátyám... és most adja ide az ötven fontot.

- Te kódis! Mikor járt neked ötven font?... Vagy talán az én bőrömön akarsz meggazdagodni? Nem elég, hogy ötvenezer dollárt kerestem neked? Igazán könnyű hozzájutni.

- Azt ígérte - mondta dühösen -, hogy a pénz felét...

- Rendben van. Majd ha visszatértél, és ideadod az ötvenezer dollár felét, akkor megkapod tőlem az ötven fontot. És elég volt belőled, eredj a fenébe, amíg jókedvemben találsz.

Szólt, zsebre vágta a kezeit, sarkon fordult, és vissza se nézett a fregattfőhadnagyra, elkacsá­zott a kikötő felé...

HETEDIK FEJEZET

Fülig Jimmy végigsétált a kikötőn. Csak úgy futólag nézte a hajórengeteget. A legnagyobb kikötőben sincs több, mint három hajó, amivel érdemes vállalkozni valamire.

A többi lomtárba való.

Ezek a szép, két- meg háromkéményes gőzösök, a nagy társaságok bazenjeiben, figyelmet sem érdemelnek. Elsősorban felét sem éri a hajó, ha az ember nem ismeri „személyesen” a kazánajtótól a kötélzetéig. Másodsorban ezek az új építmények csak ficsúrok. Szépen zománcozva, csillogó korlátokkal meg nagy fényű villanykörtékkel, de ha jön a tengeren egy nagyobbacska vihar, úgy elmerül az egész miskulancia, hogy pozdorja sem úszkál belőle egy óra múlva a víz színén.

Egy-egy sárga, piros meg fekete, tarka vitorlarongyokkal ékes schoonerrel vagy kutterrel szemben nagy passzióval megy el.

Ez igen!

Például ott a Yankee-Doodle! És mellette a Seehund. Ilyenekkel könnyű legyűrni a tengert ott is, ahol a legveszélyesebb. A kopott, hatalmas vitorlások fiatalabbja is megvan már ötvenéves, és bordázatukon a világ minden tengerének képviseletében virít némi rátapadt moha vagy világosabb foltok itt is, ott is: nagy viharok utáni javítások nyoma. Az ilyent legtöbbször maguk intézik el hevenyében, mert nincs olyan hurrikán vagy ciklon, amitől az ilyen beálljon egy dokkba a sérüléseitől. Az igaz, hogy ezek a hajók fenéktől fölig yarrah-fából épültek. Száz év alatt sem kezd ki a tenger egy ilyen hodályt.

Ni! Az ott a La Bahia! Hogy kibérelné nyomban! Persze, a spanyol José csak röhögne, ha valami bolond kölcsönkérné a hajóját. Bozontos, fekete szakállú, hasadt trikójú alak ez a spanyol. Éppen a korlátnál könyököl, térdig felgyűrt, rongyos nadrágban, és köpdösi a halakat.

Az ott a Drummer Dogg, szintén elérhetetlen. Az öreg Ruff nem is foglalkozik mással csak kopragyűjtéssel. Mint valami vén házaló bolyong a szigetvilágban, hogy megrakja a hajóját szárított kókuszból rakománnyal, és közben siratja a régi szép időket, amikor még a szigeteken egy kis parázs lövöldözésre és szekerceharcra is sor került.

A szabadkikötő táján, kisebb-nagyobb hajók között, végül egy jelentéktelen, szurokszínű ócska bordázatú gőzösön megpihen a tekintete. Jó messze áll a kőgát vége felé, ahol a bérhajók horgonyoznak.

Hiszen ez a Hountler!

Ezzel tízszer is bejárhatja valamirevaló hajós az összes vizeket egyfolytában. Csak éppen nem nézné ki belőle olyan ember, aki nem szerződött még erre a gőzösre. Sietve igyekezett Hountlerhez, csak lesz rajta valaki, aki felvilágosítást ad?

Hát volt.

Több személy, mint ahány kellemes lett volna. Két matróz, a szakállas Pofa Jenő, a Bőkezű Rócsild csúfnevű és még néhány. Kopácsolnak, csomóznak, nem kétséges, hogy a hajót kibérelték. Most rakják ki a légsűrítéses szigonyvetőket. Kétségtelen, hogy a Hountlerrel megy az öreg cetvadászatra.

A két matróz egy halálfejekkel dúsan jelzett ládát visz le a raktárba. Ezeken viszik a szigony végére felcsavarható, hegyes gránátot, mert újabban ilyenekkel lövik a bálnát.

A Hountlert elhalászta a Kapitány. És azt már tudta jól Fülig Jimmy, hogy ezenkívül valamire­való hajó, amivel elmerészkedhet a Cape Blounton túlra, nem vesztegel Friscóban... A fregattfőhadnagy sóhajtott. Még az emberek javát is elszerződtette előle a sátán.

- Hé, Chang! - kiáltott fel az egyik szakállas matrózhoz.

- Mi van?

- Miféle rendes hajó található még errefelé?

- Üzent neked a Kapitány - kiabálta vissza a matróz -, mert tudta, hogy idejössz majd bámészkodni. Aszongya: Eredj a Háromárbocos Szódavíz vendéglőbe. A Vakapád ma este beáll a karanténból, mert letelt a zárlata. Szemtelen Manfréd kiadja kölcsönbe!

Fülig Jimmy rohant. Hát mégse olyan sötét lelkű ördög ez a Kapitány. Szemtelen Manfréd hajója legalább olyan jó, mint a Hountler. A Vakapád nem látszik nagyobbnak egy propellernél, és valami felületes ember azt hinné, hogy inkább régiségtárba való, mint tengeri útra, de akit két csatahajó kergetett Saigontól Kuala-Lumpurig a vén papucson, az tudja, hogy mit tartson róla. Egyszóval tisztelettel emlegették minden kikötőben a Vakapád nevű tízezer tonnás gőzöst, Szemtelen Manfréd tulajdonát.

A Háromárbocos Szódavíznél már nem találta a szakállas, kövér, félszemű kapitányt. Hol van? Azt mondja a pincér, hogy egy kisfiú jött érte, sürgősen elhívták valahová.

A mindenségit!

Valaki még megelőzi! Kiment, és körülnézett, hogy merre keresse Manfrédot.

Hoppla!...

Vagy húsz lépésnyire innen, egy pózna előtt áll, és valamit néz a földön. Ahogy közelebb ment kiderült, hogy Wagner úr az a valami. A Kékszakállú, állapotánál fogva, a póznánál tovább már nem mehetett, ezért hívatta a Kapitányt. Fülig Jimmy rohan, és lihegve szól:

- Halló, Manfréd! Hogy adod a Vakapádat? Zekszpejicióra kéne.

- ...Drága sztrovacsek barátom! Sajnálom, hogy elkéstél!... Micsoda öröm! - áradozott Wagner úr, és több, mászó kézmozdulattal talpra dülöngélt a pózna mentén. - Mit szólsz, hogy én kibéreltem a hajót ettől?... A süket..., a sánta, igen, a sánta atya nevű hajót...

- Elkéstél, Jimmy! - bólintott Manfréd is. - Ez a hülye csakugyan kibérelte a hajót. Két hónapra az övé.

Ezzel a kapitány elment, és Fülig Jimmy dühében nagyot fújva nézett Wagner úrra, aki ültéből a pózna mentén mászógyakorlatszerűen felegyenesedett.

- Mifenét kell neked a Vakapád?

- Ilyet kérdezöl, te csibész?... - és megcsókolta Fülig Jimmyt, aki elhessegette Wagner urat, aki néhány lépéssel arrébb, újra elkezdett feltápászkodni. Wagner úr jobban fejébe húzta a kalapját, elannyira, hogy karimája leszakadt a nyakáig, és most ott lógott külön, mint valami ovális kerete a búzakékszemű szakállfestményeknek. - Elmegyek megkeresni az én drága barátaimat! A Radzeer után hajózok a Blount-fokhoz a Vakmamával!

És máris megindult, de az első lépés után belekapaszkodott egy öszvérkordéba, mely továbbhaladtában megrántotta, hogy végigpuffant hosszában a földön, mint valami ócska gyapjúzsák, de röhögött.

- Nézd, ez a bolond öszvér, hogy siet... Te, sztrovacsek! Hogy lásd, mennyire barátod vagyok, beveszlek társnak!... Na?! Te is jöhetsz avval az izé... hajóval... valami beteg rokonod...

Fülig Jimmyt elöntötte a pulykaméreg. Ez annak a pokolfajzat Piszkos Frednek a műve volt! Tudta, hogy Friscóban valamirevaló hajó nincsen a Vakapádon kívül, hát kibérelte, hogy lenyúzza a bőrét, mert előre látható volt, hogy ez kell majd az expedícióhoz. A Wagner úr csak eszköz az ügyben.

- Hogy gyössz te ehhez? Ki bízott meg a kutatással?!

- Drága barátom... - és támolygott, tárt karral, könnyezve -, az én bolond, nagy szívem és emberszeretetem így kívánja!... és ezt nekem megtiltani nem lehet!... Az én aranyos barátaim eltűntek a Vakapáddal, most várják, hogy a Wagner úr értük jöjjön... Ezért béreltem ki a süketszülőt...

- Mondd meg egyszerűen, te szélhámos, hogy a Kapitány le akarja nyúzni a bőrömet, mert tudja, hogy kell a hajó és nincs más. Mennyiért adod át?

- Ne is mondj ilyen csúnyát! Nincs annyi pénz!... De azt megengedte a Kapitány, hogy ha te kifizeted az egész bérösszeget, akkor eljöhetsz velem, és megkapod a felit az ötven-száz dollárnak... Könyörgöm, ne mondd, hogy ezer! - sírta összetett kézzel. - Ti mind bolondok vagytok, a Kapitánnyal együtt... Az a konzul ivott valamit előzőleg, és megcsúszott a nyelve... Ötvenezer dollár nem létezik, még negyvenezer sem...

Mit részletezzem? Fülig Jimmy az ünnepien részeg Wagner úr szavai ellenére megértette, amit mondott. Ez a kapitány még kutyább, mint amilyennek gondolta, mert a jutalom felét is meg akarja kaparintani. (Az egyetlen ember akinek a pénzét nem meri Wagner úr elkölteni.) És még a bért is vele fizetteti. Mert tudja hogy Anderson tengernagy bőségesen ellátja a szükségessel. Legalább eljönne az a vén kalóz azzal a rengeteg eszével. De a Hountleren cethalászatra megy az a sátán.

Hogy az ilyen, ezer hájjal megkent, szőrösszívű gazembert miért nem pusztítja el valami vihar?

Visszamentek kettesben a Háromárbocos Szódavízhez, ahol Fülig Jimmy elsősorban egy vödör vizet rendelt, és többször is belemártogatta Wagner úr fejét.

Aztán röviden megállapodtak.

Mit is tehetett volna? Még ha lenne is más hajó a kikötőben, nem tűrhette, hogy még egy expedíció kutasson az eltűntek után. Nem kis játék folyt itt a háttérben, Fülig Jimmy tudtával. Vigyázni kell nagyon! Amikor Fülig Jimmy végül indulni akart, Wagner utánaénekelt:

- Állj meg, sztrovacsek, galambom... Te egy nagy csibész vagy, akit mindenki tisztel... Ezért megmondom, hogy siess most a Három Piros Dugóhúzóhoz.

- Mi a fenét menjek én a Dugóhúzóba?

Wagner úr megkapaszkodott egy asztalterítőben, és lerántott néhány üveget és poharat. Fülig Jimmy nagy nehezen kicsavarta őt a terítőből, újra talpra állította, és megismételte a kérdést:

- Minek menjek én a Dugóhúzóba?

- Jaj, drága sztrovacsek!... Tisztára elfelejtettem neked megmondani, hogy a hajóskapitány személyére nézve itten nagy a zűrzavar meg mindenféle...

Fülig Jimmy úgy érezte, mintha fejbe csapták volna. Az, hogy ő legyen a kapitány, nála mindennél fontosabb volt.

- Mit beszélsz?!

- Köszönöm, hogy rázol, mert csupa por lettem... Itten arról van szó, hogy a Vakszülőd című hajó tulajdonosa csak feltétellel adta kölcsön. Halló, sztrovacsek, egy pálinkát hozzon!

- Beszélj világosan, mert betöröm a fejedet!

- Én nem beszélek világosan?!... Olyan világosan... beszélek, hogy kiolthatod a lámpákat, ha én éjjel megszólalok! A hajó tulajdonosa... csak úgy adta kölcsön a hodályt, ha átvesszük a kap... Így megfulladok...

- A hajó tulajdonosa a Félszemű Manfréd! Azzal én beszéltem!

- De ő már bérbe adta a hajót egy másik tulajdonosnak és csak átengedte társba, mert nagyon, szeret engem. - És sírva fakadt. - És tudja rólam... hogy a barátaimért akarok menni! Az én drága barátaim eltűntek a Radzeeren..., A Tüskés Vanek, a Petters meg a Fülig Jimmy... Azért ugyan nem kár...

És zokogva megitta valakinek a pálinkáját, amiből nagy veszekedés lett. Lassanként Fülig Jimmy mindent értett. A hajónak volt már egy bérlője, és ezt a bérlőt Félszemű Manfréd rávette, hogy társuljon a féleszű Wagnerrel.

És ez az illető jelenleg a hajó kapitánya.

Tehát veszélyben forog a kapitányi pozíció. Amit pedig a legutóbbi útja óta, amikor első tiszt volt, kisajátított. Névjegye is volt már:

DON FÜLIG DI ST. JAMES
hajóskapitány

Mit jelent egy nagyravágyó embernek az, hogy világhírű szállásmester? Pláne, ha egyszer már volt kapitány? Mindenesetre el kell menni a Dugóhúzóba, hogy ezt az ügyet rendezze. Akárki is az a kapitány, elbánik vele, ha az útjában áll. A vendéglőben azután nagy meglepetés érte:

- A Vakapád kapitányát keresem - mondta a kocsmárosnak.

- Itt várt rád egy ideig, és azt üzeni, hogy később visszajön. Fél nyolcra. Ajánlom, hogy csínján bánj vele, mert az nem ismer tréfát.

- Azt hiszed, van olyan legény, akitől én meghátrálok?

- Egyáltalán nem legény, hanem leány, és Kalóz Pepinek hívják.

Fülig Jimmy kis híján hanyatt esett.

Ezek szerint a Vakapád kapitánya egy nő!

NYOLCADIK FEJEZET

Nagyságos
Samtantónió Őfelsége Uralóherceg úrnak
Bolontsáksziget.
Félemelet, Királyi Vár, balra

Tekintetes Kiráj ur!

Vettem folyó hó valamelyik napján töltőtollamat és felszentelésül, kollégális udvarságból elsősorban levelezek, ugymint: Felséknek, tisztelt trónutódjának, a kirájné őnacságának és kellemes, császári öreganyjának. Mer monta legmagasabb anzix lapján Felsék, hogy k. soraimat mindék szívesen veszi. Esz nagy leköltekeszés nekem, mer Maga Felsék mégis csak egy kiráj, ami igen magasálásu urnak számit.

No és van uj közlésbe való.

Mer, mostan megint rólam hallgatja majd a rádiót a világ szeme. Felsék régen elárulta, hogy tudja mi az uri köteleség és nem köpött még el semmit, ezért esztet a szélhámosságot is megirom. Ugy volt, hogy csipősérülésem miatt, rövid időt uszva kellett töltenem a Szunda csoport néhány kies szigete között. (Nagyon veszéjes hajózási rész, csupa zátony és ráadásul mindenkire rálőnek a vámőrök.)

Mikor felépülésem befejeződött, Friszkóba mentem. Itten találkoztam Tüskés nevü Vanek barátommal. És vele volt a Buszkó Mócsink, régi meg hitt tettestársunk is. Örültek nekem, mer akárkit nem vesznek a Radzeerre. Nemcsak jó matróz szükséges oda, hanem üzletileg is kipróbált cinkos kell, hogy legyen. Tehát én is elszerződtem közéjük. Nekik szerződött utjuk volt az Ingobnito Arhipelre.

Erről tudatom, de Isten őrisz, hogy ezt a tényállást főfelügyelő és fogalmazó ismerőseivel közölni szíveskedjék. Ugyanis a Radzeer azóta mindenestől elveszett, vagy ahogy a közmondás van: Hegyén-hátán eltűnt! És a másik hajó is, az André Demiő nevü. És senki sem tudja, hogyan csak mi. Felsék lesz a titok egyetlen élő fültanuja, levelemből. Mer itt egy olyan csoda és ezzel detto olyan szélhámossák társult egybe, véletlenből kifolyóan, hogy mék soha nem volt, mióta a föld áll. Pedig esz régen forog a zűrben.

Ott keszdődött, hogy a Derémitő turistahajó utasait nem szabadott lebiztosítani baleset ellen, mer titkolni akarták az utat. Deja hajó tulajdonosa, esz a fukar pasas, méksem nem állhatta, hoty titokba ne biztosiccsa őket és így a biztosító, követésre szerződteté a Radzeert. Tehát az lett a feltétel, hoty titokban halkan kövessük asz André Derémitőt és a rajta lévő turistákat. Eszek a turisták csupa lort, márki, részvényes, gyárigaszgató meg egyéb mágnás, belevették a fejükbe hogy utánszanak egy bizonyos kruzoét, aki etyedül lakott egy puszta regényben. Tejjesen magános szigeten és minden nélkül, csak szolgája volt és teljes felszerelése. Aszt mond­ják, hogy Rótbizony Kruzoernek hitták. A szolgáját meg „Szombaton” nevü bennszülöt­nek. Beteg emberek lehettek, mert ha valakinek annyi pénce van hoty berendsszen egy egész puszta szigetet és az illető nem Miámiban strandol, vagy nem megy Lózan Cseleszbe, filmsztárokkal hetyegni, akkor az egy nagy ló, tehát jobb, ha megvizsgáztatja magát 1 orvossal.

Dehát a turista népség ilyen.

Eccer felmásznak a hegyi jéghez, a gelcserek köszé, aztán tevére ülnek és maláriások lesznek, mert nekik látni kell, hogy a piramidonokban eltemetkezve hogy fekszenek mumiásan dobo­zol­va a valódi egyiptomiak. Ezek a kiráji kollégájink, faragó néven uralkodtak. (A sirnak használt, piramidon nevü hegyes tabletták a sivatagban találhatók, ásatás révén.) Hát esz is igy volt, hogy a sok turista elment a Derémit Andriőn, Rótbizonynak, de nemcsak egy „Szomba­ton” nevü szolgával, hanem annyi kiszolgáló pasassal, hogy asz egész kalendárijumról neveszhették őket. Hétfőtől Boldok Ujévik. És vittek minden közszükséglő cikket, hogy majd egy évet töltenek az elhagyott szigeten. Arrafelé rém veszélyes, mer ott van a korál, meg az atol hazája. Babonás matrószok szerint, a korál mek az atol állandóan növekszik és kőből való fijajiban elágasz a viz alatt. Állítólag ettől van, hogy sokszor nem talál asz ember ety szigetet, mert esz köszben a viz alá konyult. És talál ujat, mely felkonyul a vizből hirtelen.

Continue reading this ebook at Smashwords.
Download this book for your ebook reader.
(Pages 1-36 show above.)