Menekülj
By AnnieLynn Sullivan
Publio Kiadó
Minden jog fenntartva!
Copyright 2011 AnnieLynn Sullivan
Smashwords Edition
Rövid tartalom:
Ugyan mi lehet közös egy szegény munkáslányban és egy gazdag ficsúrban az ezredforduló Amerikájában? Mikor teljesen más az értékrendjük, gondolkodásmódjuk és eltérő körökben is mozognak? Pedig nagyon is sok minden!
E megragadó és fordulatos történet két fiatal felnőtté válását kíséri nyomon, azt az izgalmas utat, amikor személyiségük alapos és visszavonhatatlan változáson megy keresztül. Míg az alig 19 éves Kimberly Beckett a körülötte lezajló családi tragédia hatására kénytelen felnőni, addig az elkényeztetett és már 34 éves David Wilson az eddig számára ismeretlen felelősség súlya alatt válik igazi férfivá. Üzleti titkok, ármány, szerelem és árulás övezi útjukat, mely során rá kell jöjjenek, hogy senkiben, talán még egymásban sem bízhatnak. Vajon időben felismerik a másik szerepét megváltozott életükben? Észreveszik közös vonásaikat? Mennyire képes megváltoztatni egy fiatal és egyszerű lány a környezete titkokat és mély tragédiát rejtő életét? Ezt mutatja be ez a szórakoztató, krimibe forduló kalandregény.
I.
A tavasz első sugarai kellemes melegséggel borították be a zöldülő tájat, de Kimberly mindebből a szépségből semmit nem vett észre. Maga elé meredve ült a taxi hátsó ülésén, nem véve tudomást sem az egyre távolodó várostól, sem a kétoldalt megjelenő zsenge zöldbe öltözött fasorról. Pedig üdítő látvány volt maga mögött tudni a rohanó és zsúfolt várost, az irodaházakat, a bérház negyedet, ahol hiába vannak fák a kockaépületek között, a környék akkor is sivár, szegényes és szomorú. Azt sem vette észre, hogy az autó elhagyta a várost elkerülő négysávos pályát, majd a bekötő kétsávos utat, végül lekanyarodott a főútról. Maguk mögött hagytak minden civilizációt, megiramodva az egy nyomvonalas betonúton a végső úticél felé, amit a fák gondosan elrejtettek. Csodás környéken haladt tova a jármű, amely minden bizonnyal pár hét múlva csak még pompázatosabb lesz. Az egyre melegebb tavaszi napoknak köszönhetően az út mellett kétoldalt már látható volt a frissen zöldülő pázsit, mely új erőre kapott az elmúlt napi esőknek köszönhetően. Jobb oldalt a távolban a gyepet ligeteket alkotó fák váltották fel, melyek úgy sorakoztak egymás után, kanyarogva, hogy csakis egy kis patakot rejthettek. Balra nem volt ennyire egyöntetű a látkép, kis dombok bontakoztak ki párszáz mérette egybefüggő fákkal borítva, míg a szem ellátott. Elbűvölő egy magánterület volt, amit a sofőr hangos és elismerő füttyentéssel nyugtázott is, idegesen megvakarva a fejét.
- Tyű, a mindenit! Biztos be lehet ide jönni, ez már nem magánterület? – kérdezte meg kissé aggódva, tovább csökkentve az amúgy is a 40-et alulról közelítő sebességet. Még soha nem jártam itt! – Mivel nem kapott választ, beletaposott a fékbe és miután megállt az autó, nyomatékul hátrafordult és úgy tette fel újra a kérdést:
- Hahó, kishölgy! Nincsen itt valami biztonsági izé? – csóválta meg a fejét, hiszen az utasa még arról sem vett tudomást, hogy megállt az autó. Kisasszony? – próbálkozott újra. Jó helyen járunk? – tette még hozzá, majd látva, hogy nincs más lehetőség, óvatosan hozzáért a lány karjához. Nem szerette zaklatni utasait, de most tényleg nem volt mit tenni. Eleve furcsa volt ez a fuvar… kezdve azzal, hogy nem szokta elhagyni a várost. Azonban ezen az első igazi tavaszi napon, busás fizetség ellenében nem kellett sokat győzködni, hogy mégis megtegye. Bár meglehetősen bizalmatlanul méregette a fiatal lányt, amikor orra alá dugva egy cetlit a városon kívüli farm címével megkérdezte, hogy el tudja-e vinni oda. Visszanézett és azon hezitált, vajon mit akar ott ez a roppant ifjú és törékeny talán 20 éves lány arrafelé? De ezt nem kérdezte meg, ellenben mondott egy jelentős összeget, amire csak bólintott a lány. Mindezt a szépséget látva nem bánta meg, nem beszélve a fuvardíjat, ami már ott lapult a zsebében. Szép kis külön jutalom a nyugalomért.
Kimberly az érintésre visszatért a valóságba, és mint kiderült, hallani azért hallott, mert gépiesen válaszolt az utolsó kérdésre:
- Fogalmam sincs, még soha nem jártam erre!
A sofőr vállat vont és előre fordult, majd gázt adott, de a tempó továbbra sem volt nagy. Nem nyugodott meg a választól és alaposan kémlelte az út szélét, tiltótáblát keresve. Közben újfent azon morfondírozott, hogy vajon ez a fiatal és szótlan kislány mi járatban lehet ezen a minden bizonnyal meglehetősen gazdag magánbirtokon. Megnézve a visszapillantó tükörben már nem volt benne olyan biztos, hogy van 18 éves. Akkor meg mit csinálhat itt egyedül? Lehetséges, hogy egy ilyen gazdag család elfelejtene kocsit küldeni a gyerek elé? Vagy megszökött volna az elegáns magániskolából? Bár most mondta, hogy még nem járt itt. De az is lehet, hogy szegény rokongyerekként állít be váratlanul és hívatlanul? Annyira nem lehet szegény, ha ennyit fizet. Bár a ruhája talán egy külvárosi iskolai egyenruha és nem holmi elegáns legújabb divat. De miért ilyen elmerült? Vagy inkább szomorú? – Mennyi megválaszolatlan kérdés furdalta oldalát. Hiába, mindig is kíváncsi ember volt és hozzászokott, hogy rendszeresen elbeszélget utasaival, azonban ez most egyáltalán nem ment. Pontosabban meg sem kísérelte. A titokzatos utas továbbra is üveges szemekkel csöndbe burkolódzott, kétségek és képzetek között hagyva sofőrjét.
Az út váratlanul éleset kanyarodott, majd kiszélesedett és a hirtelen felbukkanó hatalmas tujasor mögött cirádás vaskapu tornyosult az autó fölé, meglepő módon nyitott állapotban. A taxi szinte átsiklott a szárnyak között, majd zizegő hangon folytatta útját az apró fehér kavicsokon. Újabb kanyar következett a sűrű növényzet szinte körbefonta, elnyelte a kis autót.
- Hűha! – nyögte ki a taxis, meglátva az impozáns fehér épületet -, de a szája ezt követően tátva maradt. Mint egy igazi kastély, olyan fenségesen pózolt az út végén a kúria, csodás halványsárga színben úszva a délutáni napsütésben. Az autó szinte megállt, hogy a vezetője alaposan szemügyre tudja venni a nem mindennapi látványosságot. Minderre Kimberly alig reagált, csak szórakozottan vetett egy pillantást az épületre. Közönyössége mögött mély utálat lapult. Az autó a földszinti feltehetően főbejáratként funkcionáló ajtó elé kanyarodott, majd óvatosan fékezve megállt, némiképp felkavarva az apró kavicsokat.
- Megjöttünk – közölte a tényeket a taxis, majd kivágva az ajtót szinte kipattant az autóból és udvariasan kisegítette fiatal utasát, kezébe nyomva az aprócska táskáját. Esetleg ha önért kell jönni valamikor a közeljövőben – kezdte kissé félszegen a mondatot -, akkor izé nyugodtan hívjon, most már idetalálok – azzal egy névjegykártyát nyomott a láthatóan rémült lány felé. Jó helyre hoztam? – kérdezte nemcsak udvariasságból, látva a megrémült arcot.
- Igen, köszönöm – így értelmezte azt a határozatlan bólintást és bátortalan mosolyt, ami átsuhant a lány arcán – ennek köszönhetően megnyugodva ült le a kormány mögé oldalt.
- Egy pár percet még itt leszek – mondta és rágyújtott. Csak a biztonság kedvéért – és igyekezett magabiztosan hunyorogni a kavargó füstben.
Kimberly egyik lábáról a másikra állt eközben, majd nagy levegőt vett és bátortalan léptekkel elindult az ajtó felé. Szinte mázsás súlyként vonszolta az apró és pihekönnyű kistáskát és görcsösen szorított egy mappát. Reszkető kézzel nyomta le a kilincset és meglepődve vette tudomásul, hogy nyitva van. Nem kéne inkább csöngetnie? – futott át rémülten az agyán és rápillantott a falra, hátha rejt valamilyen gombot. A csengő azonban feleslegesnek bizonyult, ugyanis mély kánonugatás hallatszott az ajtó mögül nem túl barátságosan, majd egy erélyesebb hang dörmögött. Gyorsan berántotta az ajtót.
- Jól van na, jól van, jövök már, nyughassatok! Megnézem ki az – tépte föl az ajtót a hang gazdája, pont annyi helyet hagyva, hogy a két eb csak a fejét nyomhassa ki. – Igen, segíthetek? Jelent meg egy termetes, kedves arcú asszonyság mosolygós képe a nyílásban felül, alul pedig két szimatoló orr. Az asszony kissé furcsállva méregette végig a 17 év körüli lányt, aki idegesen toporgott a küszöbön térd alá érő bővülő szürke szoknyában, magas nyakú fehér blúzban és emblémás kötött kardigánban. Kislányosan félig feltűzött haja rakoncátlan tincseit próbálta helyre tenni, kevés sikerrel.
- Igen, izé – kezdte bátortalanul a mondatot Kimberly, mint aki még nem készült fel arra, hogy rögtön jelenése van. Ránézve a szimpatikus, 50-es nőre azonban némiképp megnyugodott és felbátorodott, majd összeszedte magát és határozottabban folytatta: - Jó napot kívánok, Kimberly Beckett vagyok – mutatkozott be illedelmesen. Mr. Wilsonnal van találkozóm 17 órakor, a kérésére jöttem ide – azzal átnyújtotta a postai meghívót. Fogalma sem volt, mennyi az idő, de sejtette, hogy korán érkezett. Nem bírt már tovább várni.
- Kérem fáradjon beljebb – pillantott az órájára az asszony, megállapítva, hogy még fél öt sincsen -, majd szélesebbre nyitotta az ajtót. Ezzel utat engedett a két ebnek, akik tudomást sem véve a jövevényről egyből a taxit célozták meg. Úgy lőtt ki a két állat, mint a puska, csak úgy verték fel maguk körül a kavicsot. Szerencsére a sofőrnek volt ennyi ideje, hogy pánikszerűen bemeneküljön az autóba, melyet aztán jobb híján csak körbejelölni tudták, a bezárkózott sofőr enyhe szitkozódása közepette.
Jöjjön utánam – intett kacagva a közjáték láttán a hölgy, amit bizonyára Kimberly is derült mosollyal értékelt volna. Most azonban szinte fogalma sem volt, mit tesz és hol van. Gépiesen követte az előtte menőt befelé a házba. Két lépés után azonnal lecövekelt.
- Mrs. Mendez vagyok, a házvezetőnő – szólt kedvesen a őszes kontyú, termetes nő, majd szinte betessékelte a lemerevedett lányt a nappaliba, elszedve tőle csomagját. Csak bátran – hunyorgott bíztatóan, nem harapunk! – igazgatta meg a sötétbarna hosszú ujjú ruháján lévő makulátlan fehér kötényét.
Egy hatalmas nappaliban találta magát Kimberly, melyből a méretén kívül nem sok mindent érzékelt. Annyira elmerült gondolataiban, hogy egyenesen nekiütközött a hatalmas kanapénak, így annyit észrevett, hogy szokatlanul erős, bordó a színe. A szemközti panoráma üvegfalon át egyenesen a teraszra kísérték.
A legkényelmesebb, ha itt hátul várakozik – mutatott a fonott nyugágyak, székek és napernyő felé, melyek hívogatóan várták a tavaszi napfényben fürdőzni kívánókat. Az Úr egy pár perc múlva bizonyára jön. Hozhatok esetleg inni vagy enni addig valamit? – nézett a lányra, aki csak bólintott. Rögtön jövök – tűnt el Mrs. Mendez, maga mögött hagyva enyhe levendulaillatát.
Kimberly remegő lábakkal megközelített egy széket és rárogyott.
- Nem mehet ez így tovább! Szedd már össze magad! – szidta meg önmagát viselkedéséért. Le kell nyugodjak, mert szánalmas látványt nyújthatok! Azzal mély levegőt vett, lehunyta a szemét és egyenletes légzéssel igyekezett megfékezni zilált idegeit. Tulajdonképpen miért is ideges? Nem kell annak lennie! – mondogatta magának.
Két perc után már némiképp jobban érezte magát és kinyitotta a szemét, majd némi kíváncsisággal körülnézett a teraszon. Elsőként közvetlen környezetét vizsgálta át. Jobbra és balra is számos szék, fotelnek is elmenő nyugágy, asztal, napernyő sorakozott fel a méretes teraszon, úgy jó ötven fő számára biztosítva elegendő helyet. Feltehetően számos partit rendeztek már itt. Micsoda nagyzolás! – berzenkedett, de élénk fantáziájában máris képet is öltöttek a partik: elegáns hölgyek és urak, divatos ruhaköltemények, francia parfümök. Élénk beszélgetés és nevetések, pezsgősdugók pukkanása, csilingelő tányérok és poharak. Mindez olyan valóságos volt, hogy hallani is vélte ezeket a hangokat.
- Hoztam üdítőt meg egy kis süteményt – bukkant fel a semmiből Mrs. Mendez, enyhe üvegcsörgés közepette visszarántva a lányt a valóságba. Az álombeli emberek eltűntek, a hangok és az étel azonban igenis valóságossá vált. Az asszony két nagy tálcát helyezett el az asztalon.
- Mr. Wilson úgy fél óra múlva tudja fogadni, kéri, hogy addig helyezze magát kényelembe. Esetleg sétálhat is, ha gondolja – tette hozzá kedvesen, a kert felé mutatva – azzal távozott. Kimberlynek csak most tűnt fel az asszony enyhe spanyol akcentusa. Bár a neve alapján is egyértelmű lehetett volna mindez.
Érdeklődően futtatta végig szemét a tányérok tartalmán és egyáltalán nem bánta, hogy várnia kell. A háromféle gyümölcslé, édes és sós kekszek mellett figyelmét a láthatóan házi készítésű sütemény kötötte le. Öntött egy kicsit az egzotikus gyümölcskeverék feliratú dobozból, megízlelve a számára ismeretlen gyümölcsök nedűjét, majd úgy döntött, hogy muszáj lenyomnia a süteményből is egyet. Elvégre ma nem evett még szinte semmit és korgó gyomorral, szédelgő fejjel mégsem lehet megjelennie. Nem beszélve arról, hogy ilyen gusztusos süteményt még nem is látott! A feltehetően kakaós tésztát apró fehér és piros pöttyök díszítették, középen meg vajszínű krém kukucskált ki. – Hú, nagyon finom, ebből eszem még egy-kettőt – tömött újabb szeleteket a szájába. Hat kocka sütemény után elégedetten és kibékülve a világgal állt fel. Ösztönösen lesimította szürke szoknyáját, megigazgatta fehér sálját, majd kicsit előbbre ment a korlát irányába és végigfutott pillantása a környéken.
Most először jutott el tudatáig, hogy milyen szép környezetben is van! Alaposan megnézte a fehér kőből faragott korlát virágmintáit, majd a kecsesen ívelő lépcsősort, végül letekintett a kertre. Nem meglepő módon a ház tövében kisebb medence helyezkedett el, egyelőre még víz nélkül. A világoskék csempék tökéletesen tisztán ragyogtak, csak a vízre várva. Saját medence… - gyengült el a lány és elmélázva nézett tovább. Jobbra a ház mellett egy rózsakert helyezkedett el, közvetlen szomszédságában egy tujalabirintussal. Ezt a pompát! De milyen szép is lehet teljes díszében! Előtte láthatóan alaposan gondozott zöld gyep terült el, annyira zöld színnel, mely árnyalat létezéséről a lánynak eddig fogalma sem volt. A távolban néhány facsoport tarkította a pázsitot, majd a fák egyre nagyobb számban vették át a gyep helyét. Milyen szép és nyugodt itt minden, és ez a hihetetlen madárcsicsergés! Csak úgy bizserget a tavasz minden felől. Kimberly a korlátnak támaszkodva, ábrándozva nézett körül jobban, alaposan vizsgálva meg mindent. Főként a rózsakert hozta lázba; milyen kár, hogy csak később nyílnak ki, minden bizonnyal a legpompázatosabb színeket rejti, ami csak lehetséges. És az illata… biztosan elbódító! Muszáj kicsit körülnéznie, meg Mrs. Mendez is erre bíztatta.
Határozott léptekkel indult lefelé a teraszról, egyik kezében továbbra is a félig üres poharát szorongatta. Mi lenne, ha elveszne a tuják között és soha nem jönne elő onnan? Akkor legalább itt maradhatna. Meg kinek is hiányozna? – futottak át képtelen ötletek az agyán. Lassan elindult a gyepen a fák felé, óvatosan lépdelve a füvön, mintha nem akarna fájdalmat okozni az erőtől duzzadó, de egyben még gyenge főszálaknak.
Észrevette, hogy a hátsó nagy fa egy hintát rejt. Kislányos lelkesedéssel sietősebbre fogta lépteit, mintha attól félne, hogy ha közelebb megy hozzá, akkor eltűnik. Ilyen bájos hintát eddig csak filmekben látott! Széles ülőkéje volt, kétoldalt pedig az ülés korlátján zöld növények kúsztak körbe. Még így elhanyagolt állapotában is felséges látványt nyújtott. Poharát a földre téve Kimberly óvatosan végigsimította a kissé fakó tartóköteleket, megállapítva, hogy el fogják bírni, majd felült a hintára. Finoman lendített rajta egyet, majd még egyet, és hagyta, hogy a lágy szellő és a hinta kilengése magával ragadja. Lassan becsukta a szemét. Vékony sálja kibomlott a nyakán, finom ívben legördült a vállán, majd kecsesen követve a hinta mozgását, előre-hátra lengedezett a szélben. Rengeteg emlék tódult fel benne. Az erős érzelmek hatására egy könnycsepp áttörte a zárt szempillákat és végiggördülve egyenesen a rézvörös rövid szőrű vizsla ősz fején landolt, aki épp akkor helyezkedett el észrevétlenül a hinta és a lány alatt.
•
John Wilson idegesen sétált fel-alá a dolgozószobájában és mostanra már egyenesen üvöltött a kezében tartott mobiltelefonba.
Mi az, hogy nem találják, nem létezik! Azonnal kerítsék nekem elő akár a föld alól is, a szerződést ugyanis hétfőn alá kell, hogy írja! Nem érdekelnek a kifogásai, azért fizetem, hogy a hétvégén is dolgozzon, éjjel is dolgozzon, a szabadsága alatt is dolgozzon, alvás közben is csak a megoldásokkal álmodjon! – csapta volna le a telefont ha tehette volna, helyette dühös mozdulattal, vérvörös fejjel, 320-as vérnyomással a mellette lévő bőrfotelbe hajtotta a készüléket, majd gondosan megtörölgette izzadságcseppektől tarkított homlokát. Megölnek, egyszerűen mind a halálomat akarják! – zsörtölődött tovább, majd az idegességtől még mindig remegő kézzel kigombolta a legfelső gombját. Még jó, hogy a nyakkendőjétől már rég megszabadult, most biztos megfojtotta volna! Vajon mi a fenét csináljon, ha nem kerül elő az a papír hétfő reggelig? Oda a többmilliós üzletrész! Nem, az nem lehet, nem is szabad erre gondolnia. De hol az ördögbe lehet? Kotorászott az asztalon tornyosuló papírkötegben teljesen értelmetlenül, majdnem felborítva az értékes antik asztali lámpát. Hiszen nem is nála van az a szerződés! Tisztára meg van bolondulva! Legjobb, ha most iszik valami erőset – indult el a beépített bárszekrény felé, megkerülve a 10 személyes hosszú tárgyalóasztalt, elhaladva a bőrgarnitúra mellett. Miért a szoba túloldalára tetette a szekrényt az italokkal? Mire odaér, már el is felejtette, miért akart inni! – erős kopogás zavarta meg gondolatait.
- Ki az? – mordult az ajtóra, mely azonnal kivágódott. A beszáguldó David felszínes pillantást vetett apjára és szó nélkül levágta magát a bőrfotelba, hanyagul keresztbe vetve lábait. Láthatóan nem zavarta, hogy méretre készült egyedi Armani öltönye közben alaposan összegyűrődik.
- Gond van? Nézett fel rá, mire az hangos sóhajtással túrt bele őszülő hajába. Megint a cég! – nyugtázta a tényeket, majd kiemelte az alatta lévő telefont és a dohányzóasztalra helyezte. Túl sokat dolgozol feleslegesen! Azért vannak az alkalmazottak, hogy helyetted gürizzenek. Hány milliomos kap infarktust? Inkább gyere velem golfozni holnap, jó mulatság lesz! – kezdte el piszkálni a körmeit, majd miután nem érkezett válasz, lefegyverző mosolyt küldött feléje. Na, apa – unszolta úgy, mint egy ötéves.
John Wilson a fiára nézve elmélázott. Teljesen ilyen voltam én is 30 évvel ezelőtt – állapította meg és büszkeség töltötte el. És nemcsak külsőre! Bár most sincs mire panaszkodnia, még mindig fess így közel a 60-hoz is – húzta meg magán a mellényét. Egy csepp fölösleg sincs rajta, az ősz, de ugyanolyan sűrű haját meg a hölgyek csak még vonzóbbnak tartják! – állapította meg kellő hiúsággal. Ugyanaz az ellenállhatatlan sárm, a tökéletes és kimért viselkedés, nem beszélve a kifogástalan öltözékről és az elmaradhatatlan férfias illatfelhőről. A siker teljes fegyvertára a nők elcsábítására. Fiatal, jóképű és gazdag, mi egyéb kell még? – konstatálta fia éllenállhatatlanságát, mely közismert volt.
Szóval megint nekivágsz a hétvégi szórakozásnak! Mi a program? – rándult vissza a valóságba, érdeklődést színlelve.
- Á, csak a szokásos! Kiruccanunk a haverokkal egy kicsit a környékre. Na megyek, hagylak dolgozni, látom elfoglalt vagy. Csak gondoltam rákérdezek a golfra, hisz olyan rég játszottunk együtt. Szólj, ha mégis meggondolnád magad! – azzal már fel is pattant a fotelből és megkerülve a szobát a túloldali ajtón távozott pont olyan gyorsan, ahogy érkezett.
Bárminemű jó szándéka ellenére legalább annyit segített, hogy apja átmenetileg elfelejtette üzleti gondjait.
- Csak tudnám, mit akart, csak úgy nem szokott be nézni – tűnődött John a telefonját babrálva.
David addigra már jókedvűen fütyörészve, kettesével szedte lefelé a lépcsőfokokat és elégedetten lóbált jobb kezében egy kulcscsomót. Ha szerencséje van, talán észre sem veszi – mormolta, és felettébb elégedett volt önmagával. Tisztelte apját, de zsarnoknak tartotta, aki uralkodik mindenki felett. Nem vallotta volna be önmagának soha, de bizony félt az apjától. Soha nem mert neki ellentmondani így inkább arra törekedett, hogy igyekezett elkerülni. Most viszont kénytelen volt bemenni hozzá egy kicsit. Egy éves kutatómunkájába került, míg megtalálta sportkocsija kulcsait, amit az irodába őrzött. És most szüksége volt a járműre, melyet a balesete óta elkobzott tőle és ahelyett, hogy megszabadult volna a roncstól, megjavíttatta és a garázsban tartotta. Ez volt a büntetése!
Davidnek viszont most egyértelmű szándéka volt bosszantani vele! Nem értette ugyanis, hogy ha nincs használva, akkor mi a célja apjának mindezzel. Bár nem ez volt az egyetlen, amit nem értett apja viselkedéséből. Aki csak ismerte az öreget, rettegett tőle, nem is nagyon mert ellentmondani neki vagy újat húzni vele senki. Nem emelete fel vele szemben a hangját sem senki, amikor vele beszélt. Jobb a békesség. Apjával egyedül anyja vehette fel a versenyt parancsosztogatásban vagy szervezkedésben. Hát igen, érdekes volt szüleinek kapcsolata, amolyan tipikus macska-egér harc, olyan se vele-se nélküle viszony. Bár az utóbbi időben inkább a nélküle oldal dominált. David nem egyszer tapasztalta, hogy a legszimplább dolog is nézeteltéréshez vezetett közöttük, akár még a csakazértis meggondolásból.
David és az anyja is tudott apjának szeretőiről, ahogy mindenki, mert nem foglalkozott a diszkrécióval. Anyját rég nem érdekelte, mi zajlik férje hálószobájában, ami a lényeg volt számára, hogy az ő társadalmi rangja stabil. Davidet meg annyira izgatta a helyzet, hogy gondosan ügyelt arra, apja ex-eivel ne kombináljon.
Megszokta, ilyen környezetben nőtt fel, így nem is tartotta furcsának. Annál is inkább, mert ő is ugyanezt csinálta. Minden héten más nő, amíg rá nem unt, azután lecserélte egy újra. Jelentkező mindig akadt. Biztosan ma is lesz valaki.
A lépcsőfordulóban lévő hatalmas falitükör előtt lefékezett, majd megállt és lesimított néhány nem létező égnek álló hajszálat az agyonzselézett macsó frizuráján. Megigazgatta nadrágja meggyűrt szárát és begombolta zakója alsó két gombját. Önelégült képpel belevigyorgott saját szemébe és elégedetten fordult rá az alsó lépcsőrészletre. Menet közben kitekintett az üvegablakon, ami a hátsó kertre nézett és arcára fagyott a mosoly. Mint aki nem hisz a szemének, döbbenten ugrott az ablakhoz és megmerevedett a látványtól. Csak állt ott tátott szájjal, észre sem véve, hogy közben elejtette a kulcsot.
•
Kimberly a hintán ülve nosztalgiázott. Visszakanyarodott az időben a közeli múltba, felidézve eddigi rövid és eseménytelen életét. Eszébe jutott saját kedves kis hintája az öreg diófa alatt a hatalmas kertben, nagyszülei házában. Kár, hogy csak nyolcéves koráig éltek ott azon a vadregényes helyen a vidéki tanyán, utána viszont be kellett költözniük a városba a munkahely miatt. Egy aszályos év után ugyanis tönkrementek és az egész farm elúszott. A városban kellett munkát vállalni szüleinek. A tanya árából az adósságok rendezése után csak egy csöpp lakásra futotta a szegénynegyedben.
A kedves emlékeket hamar felváltotta a szorongás első képe. Bizonyára azért maradt meg benne ennyire tisztán az akkori érzés, mert komoly fordulópontja volt az életének: az első nap az iskolában. Hogy félt ott a többi gyerek között azon az ismeretlen helyen! Hiába volt a sok új és izgalmas játék, a kedvesen mosolygó tanárnők, a sok egykorú játszópajtás, ő nem érezte jól magát, elvágyódott. Ez azóta is megmaradt: ha új helyre került, eddig ismeretlen emberekkel találkozott, mindig félelem fogta el és legszívesebben elmenekült volna. Az első munkanapján meg is tette, hátrahagyva a gyárat, ahova a nyári szünetbe vitte el apja, hogy mellette dolgozzon. És most is ugyanezt a bizonytalanságot és félelmet érezte ezen az új helyen. Bárcsak megint elmenekülhetne! Miért nem értik ezt meg a szülei?
Hát igen, a szülei… Apját ritkán látta, olyankor is mogorva volt és elzárkózó; anyja meg folyton fáradt és megtört. Hiányzott neki az apai büszkeség, az anyai kényeztető szeretet, amit a legdrágább ajándék sem pótolt volna; egy egyszerű simogatás, egy jó szó, vagy pusztán annyi, hogy meghallgassák. De anyja önző, férje iránti mély szeretete és lányára való féltékenysége megtagadta mindezt tőle. Emiatt sem szült több gyereket férjének, nehogy még jobban osztoznia kelljen rajta. Pedig hogy örült volna a férje egy hiába várt fiúnak, Kimberly meg egy testvérnek… Apja elzárkózott a lánya elől, nem foglalkozott vele; sőt, néha meg is felejtkezett arról, hogy van egy lánya. Számára a fiúk bírtak jelentőséggel. Mit is tudott volna kezdeni egy törékeny, vékony és számára hasznavehetetlen könyvmoly kislánnyal, aki ráadásul többet is tudott nála? Emiatt felesége elől is elzárkózott és a végeláthatatlan munka mögé rejtőzve észre sem vette, hogy családjával együtt milyen boldogtalan is valójában. És nem attól, mert szegények.
Fiatal éveit Kimberly kemény munkával töltötte és lázadni is elfelejtett. Apja ellentmondást nem tűrve 10 éves korától vitte a gyárba dolgozni iskola után. Keresse meg a kenyerét – ez volt az alapelve. Így került be abba a szűk világba, ahonnan kitörni nem lehetett. Szabadidejében szeretett filmjeit, sorozatait nézte a tévén, belemerülve álomvilágukba, sokszor elrugaszkodva a valóságtól. Emellett tankönyveit is rongyosra olvasta, így végképp magába forduló és zárkózott lánnyá nőtte ki magát. Jó tanulmányi eredményével és műveltségével próbálta kivívni szülei elismerését, sikertelenül. Még inkább magába fordulóvá tette a tudat, hogy apja nem egyezett bele abba, hogy továbbtanuljon. Nézete szerint ugyanis a nőknek felesleges továbbtanulniuk, a sok tudás csak elveszi az eszüket. Azt pedig a világ minden kincséért sem ismerte volna be, hogy lánya máris tájékozottabb volt a világ dolgait illetően, mint ő. Így a középiskola végeztével egyértelmű volt, hogy csatlakozik a képzetlen munkaerőtömeghez. Kár ezért a tehetségért – mondogatták tanárai, de nem tudtak ők sem mit tenni. Apja mereven elutasította, hogy lánya tovább képezze magát. Nem tudta volna fizetni, de még ha ösztöndíjat is kapott volna, akkor sem engedte volna. Így kötött ki a nyári munkák után véglegesen is a gyárban, szerencsére nem a gépsor mellett. Életében egyetlen egyszer kiállt mellette apja és közbenjárására az üzemi konyhán helyezték el.
Mindennek ellenére jólneveltségéből adódóan felnézett és tisztelte szüleit, most azonban valami megbicsaklott benne. Hogy tehettek ilyet a saját gyerekükkel? És miért nem mondtak el semmit?
•
David percekig állt földbe gyökerezett lábakkal az ablak előtt, le nem véve szemét a hátsó kertről. Mariann – suttogta. Lelkében mélységesen eltemetett és szinte elfelejtett emlékképek tömege tört utat. Nem is azt a törékeny lányt látta, aki fehér fölsőben, libegő sállal imbolyog előre-hátra; visszarepült az időben és lelki szemei előtt szeretett húga jelent meg… Imádta azt a hintát, mennyi idejét töltötte ott! És a kacagása, mint száz apró kis csengettyű csilingelése. És a fekete ében haja, mely dús fürtökben omlott alá a vállára, huncutul imbolyogva minden egyes lépésekor. Amikor meg a fejét rázta, mint oly sokszor, dacosan, csak úgy suhantak a levegőben egyik oldalról a másikra. A mélybarna szemeivel meg úgy tudott nézni, olyan könyörgően, ha bármit el akart érni. Ki tudott ellenálli a cseresznyepiros lebiggyesztett ajkainak, a rebegő pilláknak? Mindent el tudott érni, amit csak akart!.... Mintha csak most történt volna…
David messze járt a múltban, a kedves emlékek birodalma teljesen körbevonta, így nem is hallhatta meg a közelgő veszélyt. Apja ordítani kezdett fent a dolgozószobában, majd kivágva az ajtót elindult a folyosón, egyenesen felé. Közben ezt hajtogatva:
- Átkozott kölyök! Hogy tehettél velem ilyet? – és már robogott is lefelé a lépcsőn, majd a fordulóban egyenesen beleütközött a még mindig mozdulatlanul álló fiának. - Szóval itt vagy te csibész! - mondta neki. Most azonnal a dolgozószobámba! – harsogta méltóságteljesen, ellentmondást nem tűrően, majd megfordult és elindult vissza. Mivel nem hallott semmilyen mozgást a háta mögül, visszanézett. Legnagyobb meglepetésére azonban fia nem követte, neki háttal továbbra is mereven állt. – Mi a fene bajod van? – ment oda mögé és követve pillantását ő kilesett az ablakon. A látványtól hangosan felnyögött. Pár másodpercnyi csönd után bömbölve megkérdezte: – Kicsoda ez a lány és mit keres a kertemben? Erre már fia is visszatért a jelenbe és tanácstalanul ingatta meg fejét. – Mrs. Mendez! – üvöltötte el magát ismét, mire a földszint felől motozás szűrődött fel, majd nehézkes, de kapkodó léptek zaja hallatszott egyre erősebben a lépcsők felől. John Wilson mindeközben le nem vette szemét a hátsó kertről. Mint aki kísértetet lát.
- Igen, itt vagyok, parancsoljon – jelent meg a kanyarban kissé lihegve a házvezetőnő, zavartan igazgatva tökéletesen álló kontyát.
- Vendégünk van? – vágott mindjárt a közepébe a mondandónak.
Igen; ahogy jeleztem egy fél órával ezelőtt, Miss Beckett van itt, kérésének megfelelően.
- Kicsoda? – harsogta. Beckett, Beckett – ismételgette a nevet, majd fény gyúlt az agyában. Á, megvan! – gondolataiba merülve indult visszafelé az irodába, majd hátrakiáltott: - David, utánam! – azzal bevágta az ajtót. Fia kénytelen-keletlen követte.
- Nehéz emberek – zsörtölődött magában Mrs. Mendez, lelépve egyet a lépcsőn. Az idősebb Wilson állandóan üvölt és semmi nem jó neki. Zsarnokoskodik családja felett, elnyomva minden kezdeményezést. Érzéketlen. A fiatalabb ficsúr meg képtelen felnőni. Megszokta ezt a rendszert és nem is akar rajta változtatni. Csak magával törődik, na meg az épp aktuális nőjével. Szép kis család! Nem is beszélve Elizabeth asszonyról… Még jó, hogy most valami szépségkúrán van két hétre. Kár, hogy nincs kedvességkúra… Lám, a pénz tényleg nem boldogít! - Hm, egy kulcs – emelte fel a szőnyegen heverő tárgyat. Biztosan kiesett valamelyikük zsebéből ebben a nagy sietségben. Lehajolt, hogy felemelje, közben meglátott egy milliméternyi gyűrődést a függönyön. Gondos kezekkel megigazította a szerinte zilált függönyt, közben akaratlanul is kilesett a kertbe. Akárcsak az előbb David, Rose Mendez is lemerevedett. – Istenem, Mariann kisasszony! – suttogta elsápadva és ő is elejtette a kulcsot.
•
A délutáni nap a felhők mögé rejtőzött, nem melegítve tovább a még szinte csupasz faágakon át a hintázó Kimberlyt, aki megborzongott. Óvatosan kinyitotta szemeit és kézfejével dörzsölgetni kezdte karjait. Hol is hagyta a kardigánját? Nem emlékezett rá, mikor és főként hova tette le. Talán a teraszon lehet – igazgatta meg a kibomló sálat.
- Szia kutyus! Nem is vettem észre, hogy mikor jöttél ide – nézett le a hinta alatt bóbiskoló jószágra, aki meleg szemével a lányra hunyorgott és lelkesen rázta a fenekét, farok híján. Kedvesen megpaskolta fejét az eddig még nem látott ebnek, aki ezt láthatóan jól fogadta, elnyújt a földön és további simogatásért a hasát kínálta fel. – Okos kutya, szép kutya – gügyögött az állatnak Kimberly a simogatás közben, még mindig a hintán ülve. - Te, megrágod a lábam – szidta meg kedvesen az állatot, amikor az bekapta a cipőjét.
Megállt egy pillanatra és a házra meredt. Borzongás futott végig rajta és szentül meg volt győződve, hogy valaki figyeli. Felpillantott az első emeleti ablaksorra és biztos volt benne, hogy az egyiknél a függöny meglibbent.
•
Ugyanebben a pillanatban David úgy ugrott hátra az ablaktól, mint akit megperzselt valami. Tétován hátrább lépett még kettőt, de továbbra is a hátsó udvart figyelte apja dolgozószobájából. Tisztán érezte, hogy a lány a függönyön keresztül is észrevette, érzékelte, hogy valaki nézi. Ez meglepte Davidet, mert nem hitt a megérzésekben, az pedig nyilvánvaló volt, hogy látni nem láthatta. Tekintetével követve a lány minden mozdulatát, ahogy áruló kutyáját kényezteti. Közben észlelte apja tipródását is, aki gondterhelten sétált fel-alá a szobában, harmadszor kerülve meg a tárgyalóasztalt, láthatóan keresve a szavakat. Minden bizonnyal őt is felzaklatta a látvány, mert meglehetősen nyugtalan volt; sőt, talán soha nem látta ilyen nyugtalannak. Biztosan benne is kavarognak az emlékek – gondolta, nem is sejtve, hogy apja ezen már rég túltette magát.
- Nos, fiam – kezdett hozzá végül -, egy nagyon-nagyon kényes ügyről van szó. Nem is tudom, hol kezdjem el – akadt el újra, majd úgy döntött, hogy önt magának egy kis szíverősítőt. Ha már az előbb úgyis elfelejtette. Két nagy korty után leült az egyik hatalmas bőrfotelba, mire David is hátat fordított az ablaknak, rögtön elfelejtve, hogy valami felkorbácsolta az előbb. Sőt, türelmetlen lett, idegesen nézve az óráját. El fog késni a buliból! Arról nem beszélve, hogy emiatt a csitri miatt most az autóról is le kell mondania… pedig megígérte a haveroknak, hogy abban fog virítani… szép kis lebőgés!
- Üljél le kérlek – intett a másik fotel felé John Wilson, engedékeny hangon, nem nézve rá. Komoly és fontos dologról lesz szó, melyben egyben a segítségedet is kérem.
Lassan körvonalazódni kezdett benne, mit is tegyen; azonban fiának egyelőre még nem akarta elárulni, hogy más esti programot talált ki neki.
- Érthetően nem mondd neked semmit a Beckett név – nézett fiára, aki üres tekintettel bámult rá vissza. Na és a Morrison-féle megrendelés? – John az üveges tekintetet látva szomorúan állapította meg, hogy 34 éves fiának már tényleg ideje lenne felhagynia a lumpolással és a léha élettel és több időt tölteni a cégnél heti fél napnál. Belemerülni az üzleti életbe! Elvégre egyszer, talán nem is olyan sokára neki kell átvennie mindent! Ott a hatalmas irodája, az üres íróasztalával. Ott van az üzleti szakon végzett diplomája, amit soha nem is vett igénybe. Vajon emlékszik-e egyáltalán még valamire a megszerzett tudásból? Talán pont most jött el az ideje, hogy ténylegesen is bevezesse az üzleti életbe fiát – döntötte el. – Na és a Bergen Corporation? – próbálkozott újra. Az már biztosan ismerős!
- Igen, az igen – bólintott David. Az új üzemegység, amit meg kívánsz szerezni, amely így teljessé tenné a horizontális lefedettségünket. A járműipari részesedésünk ezzel a régióban gyakorlatilag 100% lenne - adott tökéletes választ a kérdésre David, láthatóan némiképp megnyugtatva apját, hogy a fia azért mégis képben van az üzletet illetően és legalább elolvassa a cégbeszámolókat. Ez azonban nem mentesíti, sőt! – kezdett kibontakozni előtte új terve. De arra ráér, most viszont a jelenre kell koncentrálnia.
- Igen, arról van szó. Szóval, hogy is mondjam… - lett ismét akadozó a beszéde – szóval én azt az üzemegységet, azt én nem hagyományos úton kívánom megszerezni. Érezte, hogy a homloka ismét gyöngyözni kezd és sejtette, hogy ezzel kapcsolatosan sajnálatosan nem utoljára. Ilyen alkalmakkor egyre inkább felmerült benne az a gondolat, hogy lassan tényleg szeretne visszavonulni. Ezek a pillanatok egyáltalán nem hiányoznának neki. Milyen jó is lenne nem bejárni minden nap, nem benn dolgozni látástól vakulásig, nem idegeskedni minden miatt; hanem csak nem csinálni semmit. Vajon meddig bírná? Nem sokáig… - mélázott el.
- Akkor hogyan? – szólt David és még csak a szeme sem rebbent. Megszokta apja kis svindlieit, amiket ügyes – és főként túlfizetett – ügyvédjei tökéletesen megoldanak.
- Hát, szóval, nem klasszikus üzletre, adás-vételre gondolok…
- Apa, nem érek rá itt egész este! – türelmetlenkedett kissé, na azért nem túl nagyon, nehogy felhergelje apját. Szóval?
- Szóval adósság fejében fog hozzám kerülni. A félresikerült Morrison-féle megrendelés, a kényszer hogy szóba álljanak velünk. Szóval egy jól elejtett információ gyanánt törlesztésként. – David egy szót sem értett apja kusza mondataiból, ami azért is furcsa volt számára, mert mindig teljesen világos és egyértelmű volt.
- Úgy érted, hogy ez a hogyishívják Beckett tartozik neked? – reagált odáig, ameddig értette az előbb elhangzottakat. Próbálta összerakni apja érthetetlen félmondatait. Miért is? – téve hozzá, mert nem emlékezett, hogy üzleti kapcsolatban álltak volna. Bár apjánál ki tudja… De egyáltalán nem emlékezett erre a névre, hogy a cégtulajdonosok között lenne. Akkor meg ki?
- Az úgy volt, hogy kártyáztunk… elég nagy tételben. És ott volt ez a Beckett is. Egy kis senki ördög. És vesztett. Aztán aláírt egy váltót, majd még egyet, aztán már nem volt mit aláírni… - David elnyomott egy ásítást, unta apja kártyázós ügyeit. Jó játékosként mindig ugyanaz a nóta szokott lenni, valami értékesebb akad a horogra…. - Aztán egy ötlettel állt elő: információátjátszással a Bergenről, ahol dolgozik – folytatta apja. Az új megrendelésről és a jövőbeni tervekről. Az üzleti jelentésről, melyet meg tud szerezni, mert a felesége ott dolgozik takarítóként az igazgatóságon. Ez már David érdeklődését is felkeltette, izgatottan hajolt előre a székben. Hiszen nincs értékesebb információ a versenytárs jövőbeni terveinél! - Most jött ki az első negyedéves előzetes jelentésük – mutatott fel egy papírt. A többi pedig ma érkezik – biccentett az ablak felé.
- Mi köze mindehhez ennek a kislánynak? – érdeklődött David. Valahogy rossz érzése kezdett lenni.
- Szóval a lány is az üzlet része volt. Ő hozza a papírokat, hogy ne legyen feltűnő. És ő… izé, a biztosíték.
- Hogy? – futott fel David szemöldöke. Biztosíték? – hökkent meg az ügy szokatlanságán. Mi ez, a középkorban vagyunk? Lányokat adunk-veszünk? – morfondírozott.
- Én kötöttem ki, hogy nehogy az apja visszakozzon, vagy árulkodjon. Nálunk marad, amíg az üzlet lebonyolódik. Remélhetőleg hétfőn estig.
•
Kimberly úgy ítélte meg, hogy mostanra már talán hajlandóak lesznek fogadni. Nem mintha sürgette volna az ügyet, sőt, részéről el is tekintett volna az egésztől. Ugyan nem értett a jogi kérdésekhez, sem a tőzsdei és pénzügyi manőverekhez, az azonban egyértelmű volt számára, hogy a gyárral kapcsolatos machinációról van szó. Apja csak annyit mondott, hogy menjen oda, vigye el ezt a dossziét és viselkedjen rendesen. Ott lesz egy pár napot és nem lesz semmi baj. Legyen engedelmes és tegye meg, amire kérik. Ha pedig ügyes lesz, lehet hogy segítik az életben való boldogulását, akár a továbbtanulását is. Tudta, hogy ezzel lányát kellőképpen motiválhatja, aztán majd meglátják. De miben lesz ügyes? Miért nem mondott többet apja? Hogy mehetett bele ebbe? – háborodott fel a szomorú tényeken.
Persze belenézett az érthetetlen papírokba és abból jött rá, hogy apja üzleti titkokat ad ki. Emellett bár nem tudta, miért, de nagyon úgy nézett ki, hogy apja egyszerűen és szimplán áruba bocsátotta egyetlen lányát. Legalábbis ebből azt lehetett leszűrni… legyen ügyes. És ki tudja, mire fogják kérni? Mi ez, ha nem a középkor? Nem akkor adták el az apák a lányokat jó pénzért, mint holmi árut? Hiába könyörgött, hogy avassák be a részletekbe, többet nem mondott neki. Ordítva elzavarta, hogy mit kíváncsiskodik és minek üti a fejét a férfiak üzleti dolgába. Úgysem értene semmit.
Lassan bandukolva közeledett a ház felé, nyomában új ismerősével, aki szemlátomást megkedvelte. A teraszra érve jutott eszébe, hogy a pohár ott maradt a hinta alatt. Azonban már nem volt ideje visszamennie érte, ugyanis Mrs. Mendez rögtön megjelent és kérte, hogy fáradjon utána. Kimberly így szomorú pillantást vetett az ottmaradt süteményekre, melyekből még egyet szeretett volna elfogyasztani indulás előtt, de aztán figyelme az előtte álló feladatra összpontosult. Ha minden igaz, ez lesz élete legfontosabb megbeszélése, ami kihathat a jövőjére. Határozottnak kell lennie. De miben is? Talán mégis jobb, ha meg sem szólal, csak ha kérdezik. Felkapta kardigánját és vállára terítve követte a hölgyet befelé a házba.
Zavartan nézett körül ismét a tágas nappaliban, ezúttal felfedezve a benne rejlő pompát és hivalkodást. A termet bordó bársony uralta, elnyomva ezzel mindent. Ahogy óvatosan körülnézett figyelmét már nem a berendezés kötötte le. Sokkal inkább az, hogy észrevette, a talpára jelentős mennyiségű sár tapadt, mely most szép óvatosan és egyenletesen a szőnyegen szóródik szét, minden lépését követve. Szégyenkezve állt meg a hall közepén, fejével jelezve az irányt Mrs. Mendez számára, hogy mi történt. Az asszony csak mosolygott és az ajtó felé biccentett, ahol jól kivehetően sáros kutyanyomokat rejtett a szőnyeg.
- Na törődjön vele drágám, minden nap porszívózok – nyugtatta meg a lányt, aki erre megkönnyebbült.
Lassan haladtak felfelé az egyik elegáns lépcsősoron, amely kecsesen ívelt fel a fal mentén, majd a fordulót követően elbújt a kíváncsi szemek elől, nem engedve rálátást a nappalira. Újabb adag lépcső következett, az emeletre érve pedig ajtók egész sora tűnt fel.
•
Mindeközben a tárgyalóban éles vita folyt.
- Apa, nem gondolhatod komolyan, hogy a péntek estémet kislányok társaságában kívánom eltölteni! Mi vagyok én, babysitter? Arról nem is beszélve, hogy nem vagyunk már a középkorban! – fejtette ki véleményét. Hogy kérhetted meg arra, hogy adja el a lányát! – berzenkedett apja felháborító viselkedésén és némi emberi érzésként átfutott agyán, hogy szép kis ember lehet az olyan is, aki ebbe belement. Ha megfőzted a levest, egyed is meg, engem hagyjál ki az egész ügyből! – ütött meg erősebb hangot David, amit apja kivételesen elengedett füle mellett.
- Én nem tudnék mit kezdeni vele! – érvelt védekezésként. Hozzád mégiscsak közelebb áll korban. Vidd el vacsorázni vagy mit tudom én, annyit kibírsz!
- Apa, ne ködösíts nekem, kérlek. Itt ennél többről van szó és én szeretném végre tudni, mi áll az egész mögött. Úgyhogy vagy elmondasz mindent részletesen, esetleg megmutatod azt a váltót, vagy pedig kimegyek ezen az ajtón és egy hét múlva jövök csak haza, mikor már mindennek vége!
- Hogy merészelsz így beszélni velem! – üvöltött fel John, megunva fia szidalmait. Felpattant a fotelből és fia fölé tornyosulva egyenesen a szemébe nézve folytatta: Én vagyok az apád, én tartalak el, így kötelességed pontosan azt tenni, amit mondok! Szóval ha én azt mondom, hogy elmész vele vacsorázni, megkörnyékezed, kiszeded belőle tud-e valamit a gyárügyről, akkor azt teszed! Vidd el valami elegáns helyre, kényeztesd vagy mit tudom én, majd te kitalálod! Biztos vagyok benne, hogy könnyen leveszed a lábáról egy kis csillogással! Nekem dolgoznom kell! Indíts, kápráztasd el, nehogy rosszat gondoljon rólunk. Tudd meg, mi tenné boldoggá! – egy árnyalatnyi szünet után mérsékeltebb hangon folytatta: - Nincs jobb a nyugodt ügyfélnél, ezt jegyezd meg, fiam! Már csak az hiányzik nekem, hogy ez az ideges kis Beckett keresztbe tegyen nekem. Ha megtudja, hogy a lánya boldog, az biztosan megnyugtatja. Holnap pedig mindenről beszámolsz nekem! És nagyon melegen ajánlom, ne cseszd el!
- Apja a telefonját emelte és további utasításokat adott – ezúttal már nem neki. David kavargó fejjel, döbbenten ült a székben és teljesen lefoglalta még mindig az, ahogy két férfi „árut cserélt”.
John Wilson eközben egy sor telefont intézett el. Miután befejezte, távozása előtt még hozzátette az elhangzottakhoz:
- A lányt a másik irodába kérettem – biccentett a szomszédos ajtó felé. A dossziét hagyd az asztalon, aztán vigyed el ma este innen. Most lemegyek enni, utána meg bemegyek a városba, holnap reggel jövök – azzal hátba verte fiát. Nyugi, rutineljárás!
David megsemmisülve ült tovább a fotelben; a kellemesnek ígérkező estéje és tervei teljesen dugába dőltek. Jó pár percbe beletelt, mire összeszedte magát. Lassan állt fel a fotelból, semmi kedve nem volt a rá váró estéhez. Vacsora egy kislánnyal, faggatózás, puhatolódzás…. Ahelyett, hogy a haverokkal gyorsulási versenyt rendezzenek! Fel is hívja őket, hogy késni fog – döntötte el. A kislányt gyorsan lepaterolja és rendben is lesz! Igen, így már rendben lesz! – lelkesedett fel ismét és rögtön a telefonjáért nyúlt. Közben meghallotta, hogy a szomszéd szobának nyílik az ajtaja. Ezek szerint megérkezett. Tipródott egy kicsit, hogy vajon várassa-e a kislányt, és ha igen, meddig? Nyugtalanul járkált fel-le, közben még zaklatottabb lett attól, hogy ideges. Egy lánytól. Egy kislánytól.
•
Ezalatt a szomszéd szobában Kimberly nyugtalanul fészkelődött a helyén, eltörpülve egy világosbarna szédületesen széles bőrfotelban. Nem törődve az elegáns berendezéssel, a tulajdonosáról sokat eláruló tárgyakkal, mereven csak a szemközti ajtót figyelte, onnan várta az érkezőt. Vajon milyen lesz? Bizonyára jó negyvenes-ötvenes, pocakos, öntelt – borzongott bele. Biztosan családja sincsen és képes egyedül lakni ebben a kastélyban! Nagyon félt tőle, hogy esetleg valami olyasmit is ígért neki az apja, amiről nem tud. Összerázkódott a gondolatra. Ha már nagykorú lenne… Összeszorított fogakkal, de illedelmesen ugrott fel a helyéről, amikor az ajtókilincs megmozdult, majd tágra nyílt szemmel meredt az érkezőre.
Minden várakozásával ellentétben egy fiatal, jóképű ifjú lépett be magabiztosan, kifogástalan öltözékben, méretes illatfelhőbe burkolódzva. Kimberlyt szinte sokkolta ez a váratlan helyzet és biztos volt benne, hogy tátva maradt a szája! Érezte, hogy lábai teljesen remegni kezdtek és az ájulás kerülgette. Szemei elhomályosultak és kicsit megtántorodva nekidőlt a fotelnek, nehogy elveszítse egyensúlyát. – Kimberly, szedd össze magad, nem lenne a legjobb belépő, ha egyenesen a karjaiba ájulnál! – szidta meg önmagát, hátha ez segít valamit. Eszébe jutott kedvenc sorozatának magabiztos főszereplőnője. Ő biztosan nem így viselkedne… Felnézni továbbra sem mert, ahhoz még bátorságot kell gyűjtenie! Azt azonban szerencsére meglátta, hogy egy kéz közelít feléje, mire engedelmesen beletette sajátját. Jól jött ez a kis támaszték, mert el kellett távolodjon a foteltól. Érezte, amint a férfi nagy és meleg tenyere elnyeli az ő aprócska és hideg kezét, miközben képes volt arra, hogy bátortalanul a nevét makogja. Hallotta, hogy a férfi a David Wilsonként mutatkozik be. Szóval ő az…
A kézfogás nem akart abbamaradni. Hogy ő fogta-e tovább a férfi kezét, vagy amaz nem engedte el, az már soha nem fog kiderülni. Feltehetően mindketten részesei voltak; az instabil Kimberly talán attól félt, hogy ha elengedi a másik kezét, akkor összerogy, David pedig bizonyára azt szerette volna elérni, ha a lány végre a szemébe néz. Mindkettőjük célba ért: a lány végre elég erősnek érezte magát ahhoz, hogy lazítson a kézfogáson azzal, hogy felnézett a férfira.
David szinte fölé tornyosult. Áthatóan nézett lefelé, vagyis rá, gúnyos mosollyal mérte tetőtől talpig végig. Kimberly zavartan kapta el tekintetét és minden bizonnyal el is pirult.
– Kérem, foglaljon helyet – mondta elégedetten és szenvtelenül, a házigazda teljes nyugalmával, közben ő maga is helyet foglalt. Kimberly talán még soha nem örült ennyire annak, hogy leülhetett. Bár szántszándékkal akart kislányos benyomást tenni, reménykedve, hogy 16 évesnél többnek nem nézik, nem kellett túlságosan erőlködnie. Valóban kislányosan viselkedett. Percekig idegesen babrálta barna hajának a vállán nyugvó tincseit, lassan kezdve visszanyerni önuralmát. Nem számított arra, hogy ilyen lesz a házigazda és ez volt az, ami teljesen összezavarta - gondolta. Közben alulról felfelé haladó tekintettel észrevétlenül próbálta megfigyelni a szemközt ülő ellenséget. A férfi azonban egyáltalán nem tűnt félelmetesnek, bár tipikusan nemének azon példánya volt, melyektől a kedvenc filmjeiben az anyák óvják ártatlan lányaikat. Macsó szívtipró – állapította meg egyből, titkon azonban beismerte magának, hogy nagyon is, túlságosan is vonzó. Sötét sűrű haj, sötét, szinte fekete szem, markáns férfias áll, na meg persze a lefegyverző mosoly, mellyel ki tudja, mi a terve. És ez a bódító illat... Ugyan nem értett a divathoz, igazi nő lévén azt azonban egyből meg tudta állapítani, mi az elegáns és értékes öltöny. Ez pedig egy kisebb vagyont ért!
Nem is sejtette, hogy mindeközben a férfi miket gondol róla! David egy fél pillantást vetve a lányra egyből megállapította, hogy 16 évesnél nincsen több. Nem is beszélve arról, hogy a számára jelentéktelen kislány minden bizonnyal könnyű préda lesz és tíz perc után már a tenyeréből fog enni! Azt is látta, hogy gyorsan meg tud tőle szabadulni, hiszen milyen zavarba jött tőle. Sőt, el is pirult! Mennyire gyerek! És mi ez a borzadály rajta, csak nem egy iskolai egyenruha?
Kimberly tekintete felért a házigazda szeméig. Bár nem állt szándékában, de meglátva az önelégült mosolyt, magát is meglepve keményen állta a férfi pillantását. – Ne felejtsd el, ez a férfi érzékelten és sportszerűtlen. Felrúgva az üzleti szabályokat, csellel, hátulról akar újabb vagyonhoz jutni, kihasználva a kiszolgáltatottakat! Minden olyat képvisel, amit a lány egész életében utált és megvetett, mert neki nem volt olyan. Úgy ítélte meg, hogy az ilyenek miatt szenvednek ők. Hogy miatta kényszerülnek bele egy olyan helyzetbe, mint az apja is, hogy aztán eladja a családját – mondogatta magában Kislányossága ebben a pillanatban háttérbe szorult és helyette a felelősség súlya alatt váratlanul megjelenő felnőtt nő vette át a helyet. A gazdagokkal szembeni felhalmozódott gyűlölet átsugározhatott szemein, mire David arcáról lehervadt a mosoly és pillantását is elkapta róla.
Kezdetnek nem rossz – állapította meg elégedetten a lány, újra kislányos attitűddel és továbbra is csöndben ült. Csak tudják, hogy engem nem vehetnek meg! Még az esetleges továbbtanulása sem érdekelte ebben a pillanatban. Ha akarnak valamit tőle, majd megkérdezik, ő biztosan nem szólal meg – tökélte el előre önmagában dacosan, elhelyezkedve a fotelban. David eközben romokban hevert és fogalma sem volt róla, mit tegyen. Egy dacos és gyűlölettel teli ifjú hölgy ült vele szemben, aki láthatóan naivan, de mégis határozottan viselkedett. És fogalma sem volt, miért is utálja ennyire ez a kislány. Hiszen még nem is találkoztak eddig! Biztosan tud valamit….
Jobb, ha a saját terepén folytatja – döntötte el.
- Nos, ha jól tudom hozott nekem valamit – kérdezte udvariasan. A lány bólintott és átadta a dossziét. - Akkor szerintem egy vacsora közben jobb lenne megbeszélni a hétvégét és a… izé, terveket – állt fel David, jelezve, hogy el kívánja hagyni a szobát. Kimberly szó nélkül követte.
•
A nyitott piros sportkocsi csak úgy repesztett végig a bekötőúton, majd rákanyarodott az országútra. Utasai az indulás óta nem szóltak egymáshoz, amihez most felettébb jó indokot is szolgáltatott az, hogy nem is nagyon hallhatták volna egymást. A motor hangosan berregett, a szél süvöltött, Kimberly pedig újra nem mert a mellette ülőre még csak ránézni sem. Inkább erősen jobbra fordított fejjel a tájat nézte. Lelke mélyén azonban mosolygott és élvezte az út minden egyes pillanatát. Kedves szappanoperáiban hányszor, de hányszor látta, hogy a gazdag fiú megjelenik a méregdrága autójával és a szegény lányt elviszi egy körre. Ezeken a sorozatokon nőtt fel, de tudta, hogy mindezek csak mesék. Vagy ezek szerint mégsem? Tessék: mégis mindez a valóság! Létezik olyan, hogy az álom valóra válik! Mindig is titkos vágya volt kipróbálni, milyen is lehet egy nyitott kocsiban száguldozni és most ez teljesült! Bárcsak más ülne mellette…
Nem is gondolt bele, hogy mennyi minden maradt ki a fiatal életéből tini korában, melyből még azért egy év hátravolt. Utálta a diszkókat, a hangos zenét, az italozást és a randalírozást – legalábbis ezt állította. Az igazság viszont az volt, hogy soha nem is hívták. Nem is tellett volna rá és ha igen, apja biztosan nem engedte volna el. Nem voltak közeli barátai, hogy is lehettek volna! Apja bár alig foglalkozott vele, arra azonban gondosan ügyelt, hogy mindentől és mindenkitől eltiltsa.
Ezalatt David fél kézzel, tapasztalt vezetőként tartva a kormányt mereven előre bámult az egész út alatt. Magába szállva nyolcadszorra ment végig mindazon, amit tudott, de a konklúzió továbbra is ugyanaz maradt: nem tudott semmit! A lány bár nem úgy néz ki, mint aki képben lenne, de lehet, hogy tud valamit! Valami aprócska kis információt, amit ő nem. Ez pedig felettébb bosszantotta! Így csak arra a minimális tényre hagyatkozhatott, hogy a lány gyűlöli valamiért, mármint nem őt, hanem az apját, de a szerepcseréről biztosan nem tud. Miért nem mondott semmit? – gondolt enyhe gyűlölettel apjára. Miért van az, hogy semmit nem oszt meg vele, nem bízva a saját fiában sem? Így persze, hogy nem jár be dolgozni, minek is. A gyár hétfőn az övék, már ha hihet az apjának, de vajon mit kapnak ők cserébe? Mit tud és mit szeretne a hallgatásáért? Ezt kell kiderítenie!
Lassan elérték a várost, ahol a szombat délutáni forgalom igencsak gyér volt, az esti viszont még szerencsére még nem kezdődött el. David kedvetlenül nézett az előtte álló program elé és minden idegszála tiltakozott ellene. Az meg csak még jobban bosszantotta, hogy útitársa nem szól hozzá! Bár mit is mondhatna olyat, ami érdekelné? Hiszen olyan jelentéktelen, hogy egy pillantásnál többet nem is ér. Szórakozottan dobolt a kormányon az egyik piros lámpánál, mikor mobilja váratlan csörgése zökkentette ki az elmélkedésből.
- David – mordult bele a telefonba. Kivételesen azok közé tartozott, akik nem szeretnek fél kézzel, vezetés közben telefonálni, nem beszélve arról, hogy most még fültanúja is volt. Ez a dög szuper intelligens telefon pedig nem írt ki számot! Vajon ki lehet az? – Á! – reagált az ideges női hangra, ügyelve, hogy ne ejtse ki aktuális cicababájának, Monique-nek a nevét. A nő tombolt és David biztos volt benne, hogy ki lehetett hallani szidalmait a készülékből, olyan hangerővel jöttek. A francba, teljesen megfelejtkezett róla, a szőkeség pedig ezt nem hagyta annyiban! Azonnali jelenést követelt. David feszült lett: az utóbbi időben kezdett lassan elege lenni a lányból de ez a hívás mindennek betett. Egy jó órát kell nyernie, hogy lerendezze… muszáj odamenjen, mert különben elkezd kérdezni és az meg jóra nem vezet. – A forgalom, de ott vagyok öt perc múlva – mormolta a telefonba és kinyomta.
Dühösen nézett jobbra és megkönnyebbülve látta, hogy a lány teljesen elmerül a környék tanulmányozásában. Kimberly ugyanis még soha nem járt az elegáns belvárosban és lenyűgözve bámulta a hömpölygő embertömeget és kirakatokat. Lehet, hogy nem is hallott semmit a telefonból? Különben is, mi köze hozzá! Meg nem is érdekli. Most hogy rázza le?
Mereven előre meredt és hirtelen megakadt a pillantása a megoldáson. Éles és főként teljesen szabálytalan kanyart vett a dupla záróvonalon; három autónak kellett nagyot fékeznie, melyet erős dudaszó mellett jeleztek is. Davidet mindez egyáltalán nem érdekelte, ahogy az sem, hogy a parkolást tiltó tábla ellenére állította le autóját a város legnépszerűbb – és persze legdrágább – divatszalonja előtt. Ez biztosan tetszeni fog a lánynak! Nem beszélve arról, hogy akár egész évre itt is hagyhatná, tudnának mit kezdeni vele! Meg addig talán felnőne – gondolta gunyorosan.
Kimberly meglepetten riadt fel a váratlan kanyar és fék után és csak akkor ocsúdott, amikorra David már az ajtót nyitotta ki neki.
- Jöjjön – nyújtotta mosolyogva a karját felé, aki ezt a szokatlan figyelmességet elfogadta, majd teljesen belefeledkezve nem is engedte el. Az új környezet miatt kissé megszeppenten csimpaszkodott bele a férfiba. Nem tudta, mi vár rá. David óvatosan próbált megszabadulni a ragaszkodó kéztől, aztán letett róla; végül is nem zavarta annyira. Egy pillanatra szokatlan érzés kerítette hatalmába, amit nem tudott mivel megmagyarázni. Aztán újra eszébe jutott kishúga, akit szintén így kísért egykor.
David határozottan indult meg a szalon felé, amitől a lány csak még jobban megrémült. Hogy kell itt viselkedni? Amint meglátta az elegáns boltot, leesett az álla.
- David! – fogadta kitörő lelkesedéssel a középkorú asszony a boltba lépőket és kitárt karral közeledett feléjük, hogy hatalmas puszikat adjon a férfinak. Kimberly ekkor vette észre, hogy még mindig Davidbe kapaszkodik és gyorsan elengedte kísérője karját. A férfi felszabadult kezével levette napszemüvegét, majd átkarolva az asszonyt két hatalmas puszit adott neki.
- Doris, de rég láttalak, Istenien nézel ki! – szorongatta meg a negyvenes hölgyet, majd felemelve karját megpörgette maga előtt. Nagyon jót tett neked a világ körüli utazás, mintha kicseréltek volna! – hízelgett neki. Mesélj, történt valami izgalmas? Hogy van Gregory? – ragadta karon, magára hagyva a zavarában az egyik lábáról a másikra álló Kimberlyt.
- Már megint én vagyok a felesleges harmadik! – állapította meg kicsit sértődötten és durcás kislányként elindult körülnézni a boltban. Sértődöttsége egy pillanat alatt elszállt. Ennyi csodás ruhát, kiegészítőt és még ki tudja, mi mindenre való apróságot nem látott egy helyen! Mennyi elegancia! Belefelejtkezve mindenbe óvatosan érintette meg az épp útjába kerülő kalapokat és fejfedőket. Csodálatosak voltak! Kimberly el sem tudta hinni, hogy egy ilyen boltban van. Magától soha nem mert volna bejönni, meg biztosan be sem engedték volna a ruháiban, és most meg tessék, itt van! Az álom folytatódik! Talán kap valami szépet is – futott át rajta a lelkesedés és megállapította, hogy bármit akarnak is neki adni, azt készségesen elfogadja. És ő még félt, mikor lehet, hogy ilyen meglepetések várnak rá egész hétvégén? De a férfi akkor sem lesz egyszerre szimpatikus, még ha az egész boltot neki adja is. Ő nem megvehető!
Jó öt perc múlva nevetgélve álltak meg újra a háta mögött.
- Nos, Doris, lenne egy kis feladatod – köszörülte meg a torkát David. Bemutatom neked ezt az ifjú hölgyet, Kimberlyt. Őt kéne elegáns kisasszonnyá varázsolnod, mert ma este bálba viszem! – kacsintott rájuk. Egy kis átalakítást kérek; ruha, cipő, meg ilyesmik, de ezt te jobban tudod! Van rá úgy – nézett az órájára -, úgy egy jó órád. Fél nyolcra itt vagyok érte! – azzal puszit dobott a levegőbe és már ki is viharzott a boltból, két olvadozó kisegítő és három hölgyvásárló legnagyobb bánatára.
Kimberlyt jóleső izgalom kerítette hatalmába: felcsillant a szeme a gondolattól, hogy elegáns estélyi ruhában, csinosan, mint egy igazi hölgy bálba mehet! Kap egy új ruhát meg mi mindent, olyanokat, amiről eddig csak álmodott! És mindez vele történik meg? Apja mégiscsak jót akart neki!
Szomorúan kellett szembesülnie az újabb megaláztatással: a férfi távozása után Doris lelkesedése ugyanis meglehetősen megcsappant. Kimberly csalódottan jött rá, hogy a kedvesség csak kirakat és kizárólag David pénze érdekli, más nem. A nő lesújtó pillantásokkal nézett végig rajta, majd rámutatott a próbafülkére, hogy oda menjen be, hamarosan küld neki ruhákat is. Addig is szabaduljon meg a nevetséges gönceitől. Személyesen nem foglalkozott vele többet, egy fiatal és legalább annyira fennhordott orrú lányt küldött maga helyett a ruhákkal. Kimberly már nem először élt át hasonló helyzetet és keserűségét igyekezett háttérbe szorítani. Szeretett volna ezen a hétvégén csak a pillanatnak élni!
A hozott ruhákat meglátva rosszkedve el is tűnt és bizonytalanul nézegette a szebbnél-szebb darabokat. Melyikkel is kezdje a próbát? Két ruhát kapásból kizárt, túl kivágottnak ítélte meg őket. Szíve a szürke egyszerű szabású ruha felé húzott, de aztán kíváncsisága mégis arra ösztönözte, hogy egy lángvörös estélyit fejtsen le a vállfáról. Úgysem lesz ilyenre alkalmam soha – megállapítással izgatottan húzta magára a hosszú selyemruhát. A hűvös anyag mint második bőr, úgy simult karcsú testére, kihangsúlyozva vékonyságát. Kimberly izgatottan fordult meg a tükör előtt és megnézte a ruha hátát is, ami rafinált fűzőt rejtett. Az egyenes szabású, disz nélküli ruha oldalt volt felvágva, tetején apró hímzett virággal. Tudta, hogy megvan, amit keresett.
Úgy érezte magát, mint Hamupipőke. Kikerekedett szemmel nézte azt a hölgyet, akit a tükörben látott. Tényleg ő lenne? Fordult jobbra és balra és álmélkodva bámulta magát. Soha nem gondolta volna, hogy egy ruha ennyit öregít. Mégis a ruha teszi az embert? Lelkesen elhúzta a függönyt, hogy megmutassa magát valakinek, de látta, hogy nincs ott senki. Sebaj, legalább végigpróbálom mindet. Ha már nem törődnek velem…
Még egy kicsit bámulta magát a tükörben, majd megvált tőle – persze csak ideiglenesen. Biztos volt benne, hogy ezt fogja választani, de kíváncsi volt a többire is. Egymás után vette fel a teljes odahozott kínálatot. Nehogy panasz érje, hogy nem volt készséges, ha már ennyit fáradtak miatta és ezt a sok ruhát mind odahordták. Volt ott mindenféle színű és szabású, de egyik sem nyerte el tetszését annyira, mint a legelső. Az időközben visszanéző kisegítő hölgyből pedig tényleg kisegítőt faragott: odarendelt eggyel kisebb meg nagyobb meg más színű ruhákat vagy még ötöt. Mindezt kedvesen és mosolyogva, ahogy illik, de belül nagyon is élvezte, hogy ugráltathat valakit. Elvégre most ő a fizető vásárló, még ha úgy le is nézik. Végül méltóztatott felvenni ismét a vöröset és kijelentette, hogy azt választja.
Elégedetten távozott a fülkéből, hátán a lifegő címkével, majd bizonytalanul állt meg a pénztár mellett. Sehol nem látta Dorist se azt a másik libát. Most mi lesz? Egy pillanatra elfogta a kétségbeesés: mi van, ha David nem jön vissza érte? Aztán elhessegette a gondolatot.
- Cipőt nem óhajt a ruhához? – kérdezte meg udvariasan egy másik eladó, amint lenézett a lábára, meglátván a kissé viseletes vászoncipőjét.
Pár perccel később új topánkában és finom stólával a vállán ismét a pénztár körül őgyelgett. Az előbbi kedves eladó újból megszólította:
- Ha gondolja, szívesen feltűzöm a haját, az szerintem sokkal jobban állna Önnek.
Kimberly nem tudott hova lenni meglepetésében.
A bolt raktár részében szakavatott kezek próbálták megidomítani öntörvényű fürtjeit és némi festéket kentek a szeme köré.
•
Kimberly bizonytalanul állt meg az áruház egyik nagy tükre előtt és furcsán nézett a tükörképére. Nem hitt a szemének: egy igazi, elegáns hölgy állt vele szemben, akit nem ismert! Ragyogó szemekkel forgolódott jobbra és balra, hogy még jobban tanulmányozhassa magát. Ez tényleg ő lenne? Ennyit tesz egy csodás ruha, egy frizura és egy kis szemfesték, hogy saját maga sem ismeri fel önmagát? Ez hihetetlen! A szemei csak úgy világítanak.
Doris állt meg mögötte és nem lehetett nem észrevenni rajta, hogy nem ismerte meg elsőre.
- David minden bizonnyal elégedett lesz – állapította meg hangosan, mire Kimberlyt kisebb pánik fogta el. El is felejtette, miért van itt, de most újra eszébe jutott. Visszavágyott a saját kislányos ruháiba, amelyikben tényleg önmaga volt. Attól félt ugyanis, hogy így nem lesz ura a helyzetnek. Menekülj! – jött a belső hang. Legszívesebben elszaladt volna messzire, oda, ahol senki nem ismeri és ahol új életet kezdhet. De eszébe jutott apja utasítása. Maradnia kell.
Lassan már háromnegyed nyolc is elmúlt és David sehol nem volt. A boltban rendesen volt forgalom így már ügyet sem vetettek rá. Újabb vevők érkeztek új kérésekkel, lekötve teljes figyelmüket. Így a lány gondolataiba merülve kóválygott a boltban, fél szemmel figyelve a többi vásárlót. Tekintete megakadt egy hatalmas kalapon, ami céltudatosan a parfümosztály felé vette az irányt. Kimberlynek felkeltette a kíváncsiságát: ki visel kalapot manapság? Csak elegáns esküvőkön szoktak, na meg a királyok-hercegek – de itt olyanok nincsenek. Vagy mégis? Igyekezett észrevétlenül követni a kalapot, hátha megláthat valamit viselőjéből is. Ki tudja, lehet, hogy tényleg egy hercegnő? Vagy egy közismert filmcsillag? – kalandozott el és leste minden mozdulatát. A kalapba burkolt hölgy leemelt egy színes üveg parfümöt, megszagolta, majd fújt belőle a csuklójára és bedörzsölte a másik kezét, majd a nyakát. Szagolgatta egy ideig, majd újabb üveg után nyúlt. Ezt már a másik kezére fújta. Kimberly áhítattal nézte a procedúrát, már el is felejtve a hercegnői mivoltot. Csak az elegáns mozdulatokat memorizálta. Úgy bámulta a hölgyet, hogy az természetesen észrevette. A hölgy megállt, végigmérte az őt lesőt, majd becsmérlően lebiggyesztette ajkát. Kimberly meglepődve konstatálta, hogy nem is olyan fiatal, viszont teljesen megdöbbentette a felsőbbrendűség, a megvetés, ami a szemeiből sugárzott. Csak leste, ahogy a nő szinte felháborodottan távozik a boltból, mintha az ő territóriuma lenne. Elüldöztem volna? – futott át az agyán, de nem foglalkozott vele tovább. Inkább megcélozta ő is azt az üveget. Lecsavarta a kupakot és beleszagolt a tömény parfümbe. Hapci! – tüsszentett a koncentrált illattól és gyorsan visszatette a polcra. Lekapott egy másikat és utánozva az előbb látottakat fújt egy kicsit a csuklójára, majd bedörzsölte a nyakát. Tetszett neki az illat. Lelkesen vett le még egy üveget, mellyel ugyanígy járt el, akárcsak a harmadikkal és a negyedikkel. Az ötödik üvegből meg egyenesen öntött a nyakára, nem ismerve a parfümök viselésének technikáját. A többféle bódító illat egészen a fejébe szállt.
Illatfelhőjét maga mögött húzva sétált tovább a boltban, a kirakatot lesve.
Hirtelen megérezte, hogy hátulról figyelik. Biztos volt benne, hogy valaki őt bámulja. Direkt nem fordult hátra, már csak azért sem, mert érezte, hogy elpirult. Tudta, hogy David az; hiába a sok parfüm, megérezte az illatát. A férfi megállt a bejárat előtt, tétován nézett körül, a kelleténél tovább tartva rajta a szemeit, majd továbbmenve hátra Dorist kereste. Kimberly követte tekintetével a férfit, aki miután megtalálta Dorist, szabadkozott a 15 perces késés miatt és az ő holléte felől érdeklődött.