Rongyos

By Maria Tess

Publio Kiadó

Copyright 2011 Maria Tess

Minden jog fenntartva!

Smashwords Edition

ELŐSZÓ

A ház, amelyben laktam, egyszerre ontotta magából a gyűlölet iszonyú lángját, s ugyanakkor számomra a csodálatos szeretetérzést is jelentette. Azoknak, akiknek a két pusztító, romboló, ugyanakkor némely pillanatban felemelő érzés nem adatott meg, nem biztos, hogy szerencsésnek tudhatják magukat. Ők azok, akik sohasem ismerhetik meg azt a szenvedélyt, hogy a gyűlölet a szeretet legfelsőbb foka.

1950.júniusában, egy ódon kisvárosban, szegény körülmények között jöttem a világra. A kínai horoszkóp szerint tigris, az európai szerint pedig az ikrek havában. Akkor még nem tudhattam, hogy meghatározó szerepe lesz életemben a csillagok állásának.

Apám tanyasi származása révén a sok gyerek közül ő jött utolsóként a cselédvilágba. Kenyérre kevés, ruhára és cipőre végképp nem tellett, olyan nyomorúságos szegények lakta hely volt ez, hogy aki ott járt, Isten büntetésének gondolhatta volna. Egy szobakonyhás cselédsori házban laktak vagy 15-en, de leginkább sokkal többen. A gyerekek, ahogy cseperedtek a nehéz, verejtékes paraszti munkát hamar megismerték. Hajnalban, amikor a kakas kukorékolva figyelmeztet az új napra, elindult a család apraja-nagyja a földekre, s amikor a tücsök ismerősen ciripelő hangját meghallották, ez volt a jelzés a munka abbahagyására.

Apai nagyanyámat nem ismertem, mert alig egy éves lehettem, amikor ő meghalt. Apám, mesélte, hogy ő főzött a családra, s amikor az „áldott pacó" elkészült, akkor a fejére rakta hatalmas kosarát, s elindult gyalog sok-sok kilométeren át, hogy a dolgosok enni kapjanak. Nagyanyám, ahogy kiért a földekre, sebtében szétosztotta az ebédet, s máris számolni kezdte a sorokat, hogy ki mennyit dolgozott. Egy, kettő, három stb. ez kevés, mondta dörmögő hangján, s ellentmondást nem tűrően folytatta tovább. „Aki nem dolgozik, az ne is egyék.” Apai nagyapám 20 évvel volt idősebb nagyanyámnál. Ez a házassága nagyanyámmal a második házassága volt, mert megözvegyült. Nagyapám ez idő tájt már nem dolgozott, mert beteg volt. Emlékeimben ő úgy él, hogy a konyhában ült egy vaságyon: hosszú parasztgatya volt rajta, s a lábán a körmök végtelen hosszúra és vastagra nőttek. Ezek a körmök inkább hasonlítottak egy karvaly csőrére, mintsem egy civilizált ember lábára. Már a látása is elgyengült, kezét a fejemre tette, végig tapogatott, és azt mondta, hogy rengeteget nőttem, mióta nem látott, és hogy milyen helyes vagyok. Akkor sokáig simogatott, és közben könnyezett. Nagyon sajnáltam, és nagyon szerettem őt. Halála után éveken keresztül hallottam körmeinek kopogását, de ennek ellenére nem féltem tőle, mert amíg élt, tekintetéből sugárzott a jóság, s ilyenkor mindig erre gondoltam. Azt mondják róla, hogy nagyon szeretett énekelni, s miután dolgozni nem tudott, előfordult, hogy a gyerek ringatását rábízták. Ocsmány dalokat énekelt vinnyogó hangján, s ha figyelmeztették erre a tényre, csak hunyorított, nevetett, merthogy a gyerek ezt úgysem érti. A többi emberhez képest okosnak tartották, mert kívülről tudta az összes keresztnév ünnepét, születésnapokat, vetés-aratás idejét, és az akkoriban létező kalendáriumot pedig egyenesen imádta. Imádott mesélni a boszorkányokról, szellemekről, csodákról, a rég múltról. Nagyapám keresztapja halálához érkezett, és magához hívatta őt. A keresztapja olyasmit motyogott a fülébe, hogy ő csak akkor tud megválni az élettől, ha elfogadja nagyapa tőle az idáig féltve őrzött, ördögi praktikákkal bíró gyufásdobozát. De ennek ára van, mégpedig az, hogy ha éjfélt üt az óra, ki kell menni a temetőbe, és ott kell átvenni egy ismeretlentől a bűvös dobozt. Állítólag nagyapa félt, s így nem kerülhetett sor a doboz átvételére. Nagyapa keresztapja nagyon nehezen tudott meghalni, az emberek azt suttogták, hogy azért, mert a dobozt nem sikerült valaki másra átruházni. Aztán egyszer apám még beszélt róla, és már senki nem hozta többé szóba ezt a furcsa, eléggé kivételesnek mondható dolgot. Ennyi év elteltével, egyre többet foglalkoztat a bűvös gyufásdoboz, mert az én fiam is kapott egyet az én apámtól, vagyis az óta már meghalt nagyapjától. Különös dolgok ezek, mert igazából azt szeretnék tükrözni mindezen történések, hogy, ki, amiben szenvedéllyel hisz, az létezik még csak igazán. Én magam is ebben a szellemben élem napjaimat.

ANYÁMRÓL:

Anyám harmadik lányként egy kis pusztán 1930. csikorgó hidegében látta meg a napvilágot. Anyai nagyapám, szigorú tekintetű, zárkózott ember volt. Jobbára nem hallgatott meg senkit, és ha mégis, akkor nem tűrt ellentmondást. Nem kedveltem őt, igaz sok kapcsolatom nem is volt vele. Anyai nagyapám is cseléd ember, kocsis volt. Nagyon sokat betegeskedett, sokszor volt tüdőgyulladása, és ebből kifolyólag, volt örökké gyenge, munkára, mondhatni, hogy, szinte alkalmatlan. A két idősebb nővér fizikai munkája jelentette számukra a túlélés lehetőségét. Anyám is nagyon korán felismerte azt a tényt, hogy a három lánynak össze kell fognia a létfenntartás érdekében. Anyám kisgyermekként, ahelyett, hogy az iskolai leckét tanulta volna, répát egyelt, kapált, aratásnál segédkezett. Fagyos teleken szórták a répát, a gyerekek keze véres volt már a kegyetlen, farkasordító hidegben. Az apácazárdába járt iskolába Csepregben. Szőke, gyönyörű arcú most is, kislánykorában még inkább. Haját levágták, mert a tetű terjedésétől féltették őket. Szomorú, kegyetlen, kilátástalan gyermekkora volt neki is, mint abban az időben még sok mindenki másnak. De mint mindenkinek, neki is jött a segítség valahonnan, valaki által. Az apácát Salvadorénak hívták, s mély szeretetével és jóságával elbűvölte anyámat. Az ő jóvoltából ebédelhetett az apácákkal külön asztalnál. A major, ahol ők laktak, és életüket tengették, jó pár km-re volt az iskolától. Reggel felrakták őket a lovas szekérre, és csak késő délután, hozták őket haza. A szekéren olyanok is ültek, akiknek még tízórai is volt csomagolva, de ő nem azok közé tartozott. Nagyon sokszor elmaradt az iskolába járás különféle kifogásokra hivatkozva. Anyám, éppen ezen okokból kifolyólag nem volt jó tanuló, és nem is szerette az iskolát. A mai napig is azt mondja, hogy akkor ott éppen arra volt szükség, hogy dolgozzanak az apjuk tehetetlenségét kárpótolva. Anyai nagyanyámat imádtam. Alacsony volt, gömbölyű, arcát nem barázdálták az idő végtelen redői. Csodálatosan tudott varrni, szinte a semmiből, reszlikből varázsolta a három lány ruháit. Ha már a földeken nem tudtak dolgozni, a gyengén pislákoló luszter lámpánál, avagy a gyertya misztikus fényénél szorgos kezei megalkották lányainak álmát, ő viszont ilyenkor gondolatban már a tündérkertben járt. Nagyanyám imádott beszélgetni, mesélni, kacagni, álmodni szabadon. Ha szomorú vagyok, s rá gondolok, hallom fülemben jó ízű kacagását. Drága őseimről a megemlékezés röviden ennyi. Csak a jó Isten tudja, hogy kit mikor minek küld le a földre, és hogy végül is mi a célja velünk.

SZÜLETÉSEM:

Az igazságtalanság, amióta a világ létezik, adva vagyon, mert minden ember gyarlónak születik. Minekután nem vagyunk, hál Isten mindannyian egyformák, különbözően élünk meg azonos dolgokat, és éppen ezért mindenki másképpen reagál. Van, akit nem zavar, van, akit megzavar, s van olyan, aki él, de kívül marad. Ők azok az emberek, akik közömbösek minden érzelem iránt. Én azok csoportjába tartozom, akiket érzelmeik gondolkodásra késztetnek. Mindenkinek van igazsága, és az egyenlő a saját maga igazával, de nem azonos a mások igazával, de attól még igaz. Amikor a világra jöttem a bábaasszonyon kívül apám is jelen volt születésemnél. Amikor az édes anyaméh útjára engedett a Fény kapuján, apám, s a bába felkiáltottak örömükben. Egy gyönyörű, fehérbőrű szőkeség várt arra, hogy beengedjék az új világba. Szüleim a Gertrúd nevet szánták nekem, de amikor a bába meglátott, azt mondta, hogy ez a lány nem viselheti ezt a nevet, mert ő a kis „szent Teréz". Ez a keresztnevem mitológiája, egyébiránt a Teréz név nyarat jelent. Sohasem szoktam meg ezt a nevet, és nem is szerettem meg. Állítólag nagyon szerettem enni, s apai nagyanyámnál voltam, amikor is nagyanyám zokon vette, hogy, hiába van mindig a kezem ügyében a kislábas, én csak egyvégtében azt mondogatom, hogy „attá mámá". Ő úgy gondolta, hogy ez azt jelenti, hogy egész nap éhes vagyok. Pedig csak azt akartam a tudtára hozni, hogy én már gyakorlom a szavakat. Kicsike voltam, nem tudom már a korom. Emlékeimből: Ülök egy asztalon, anyám beszél hozzám és öltöztet. Tekintetem vonzza a kályha, s mint megannyi tüzes színes sárkánykígyó öltögette, fújta, ontotta tűznyalábjait. Közben kezembe került az asztalon felejtett imakönyv. Óriásinak láttam, gyöngyház színe volt, és elképesztően szép kapocs fogta össze. A rajta levő kép Szűz Máriát ábrázolta a kis Jézussal. Ahogy sokszor visszagondolok, de ezt akkor még nem tudhattam: a tűz, a meleg családi fészek, az imakönyv pedig, a hit, és szeretet magvai voltak. Most ismét apai nagyanyámnál vagyok. Magam előtt látom anyám hátának görnyedt tartását, komor tekintetét, s tekintete tárgyát, a teknőt. Addig serénykedett, amíg a mosásra váró szennyesek halmazából nemsokára friss szappanillatú levegőt árasztott a tavaszi szél. A kút nem volt messze, hisz maga,„Rongyos”, így hívták ezt a nyomortanyát,(ahol, a szegények közül is a legrongyosabbak lakták/ csak pár cselédházból állt. Maga az erdő csaknem egybeolvadt az épületekkel, tehát nem kellett különösebben messzire menni, ha a kiskori kalandvágy úrrá lett az ember gyerekén. Szerettem az erdőben barangolni felügyelet nélkül, de sohasem éreztem a felnőttek hiányát, hisz nem voltam ott egyedül. A madarak éneke, csicsergése, a lágy sugallat, a fák között itt-ott feltörő mitikus homály képezték számomra a különös varázslatot. Volt ott minden, ami a lélek gazdagodásához fontos. Ezen kívül, erdei szamóca, pillangó, virág, különös bogarak gyülekezete. Zsongott az erdő, s egész énemet valami furcsa, de ugyanakkor jóleső érzés kerítette hatalmába. A mai napig is használom ezt a különös varázsszert, mégpedig úgy, hogy csak egyszerűen lehunyom a szemeimet, vizualizálom, és máris szárnyalni kezdek, s újra ott vagyok, ahol lenni szeretnék. Testem ellazítom, és újra és újra átélem ezt a jó érzést, és mindeközben pedig érzem a föld, a fák, s a virágok bódító illatát. Gyermekkorom maradandó, boldogítóbb pillanatait keltem ismételten életre, hogy erőt meríthessek a hosszú utazáshoz, melynek a neve ÉLET. Egyébként nagyon sokat nyaraltam e „Rongyos”-nak nevezett helyen, hiszen apám testvéreinek zöme itt élt még akkoriban. Hajdanán Széchenyi birtok volt a „Cseri nagyerdő”. A Széplak melletti Cserelja-erdő/Rongyos-erdő”/, még a mai napig is megtalálható. Kocsányos tölgy, és csertölgy alkotja e tájat.”Nehéz munkát igénylő, szegényes földet jelentett valójában még a „Rongyos”, mint olyan, a régi időkben is. Ötven év távlatából tekintve, ma már csak a romos Magtár árválkodik e helyen, és a dzsungellé fonódott bokrok, bozótok pókhálós kesze-kusza szálai lepték el ezt a helyet, ahol korábban, őseim szenvedésre kárhoztattak íj gyalázatul a nagybirtokosok révén. Valójában már nem létezik, de még mindig akadnak olyanok, mint például jómagam is, hogy a 9 éves unokámmal elzarándokoltam ide, hogy ő is tudja, hogy hol is volt ez a hely. Amikor megérkeztünk ide, akkor az árokpartján mindketten, szinte egyszerre hajoltunk le, és nyúltunk a vadvirágokért. Amint ezt észrevettem, azonnal megkérdeztem őt arról, hogy vajon tudja-e, hogy hol vagyunk? És erre ő a világ legtermészetesebb hangján azt mondta, hogy hogyne tudná, hiszen ő itt élt, és nagy nyugodtan magyarázni kezdte azokat a dolgokat, amelyeket én megéltem anno. Tépelődő gondolatok tébolyító démonai ezek. Tehát még sorolhatnám a hihetetlennél hihetetlenebb történeteimet, amit most nem teszek meg. Ezért oly fontos nekem az, hogy emlékeimben megőrizzem, és szájhagyomány, illetve írásos formában is átörökítsem az utódoknak, az őseim szellemeinek lakhelyét, történetét. Ha netán, még mindezek után is oda téved valaki ebbe az ősi vadonba, akkor óvják és segítség a nagy szellemek. Ez a hely „szent hely”, amely nem csupán a nyomort, hanem az ábrándokkal teli gondolatokat, sugallatokat sem felejtette el. Viharos és vad, téli zimankós éjszakákon még hallatszik az elkóborolt szellemek szilaj hadának gigászi halálhörgése, és együtt süvít a kiszabadult széllel, és jajveszékelve, egymásba kapaszkodva dalolnak, egészen addig, amíg a kakas, hívó sürgetését meghallva, visszavezéreli őket oda, ahonnan kísérteni kénytelen egészen addig, amíg a vezeklés nem történik meg. Nappal, a csendes, háborítatlannak tűnő vad rengeteg, az erdőség átveszi a szerepet, és látszatra csend honol, és minden eggyé vált már a valós mindenséggel. Ha, netán mégis arra autózol, akkor egy pillanatra itt állj meg, és érezni fogod a kísértő múltat, és hallani véled a mezítlábas, rongyos gyermekek vad hajszáit, és hallod majd csontjaiknak hideg, jegessé vált zörgését is. Emlékeimben széttéphetetlen kötelékek vigyázzák a múltat. „Ki kínjaiknak nem volt részese, nem várható el tőle, hogy megértsen olyasmit, amelyet még nem élt meg.” „De a háládat leróni a jelenlegi életedért azt lehet, és kell is”.

ESKÜVŐ

Apám és anyám 1949-ben esküdtek. Anyám apámtól, és az ő rokonaitól nászajándékba egy 6 éves fiúgyermeket kapott, akit úgy hívtak, hogy István. Apám tüdőbajban meghalt nővérének leányfejjel született, egyetlen gyermeke volt. Apám testvérei, akik már mind megnősültek, vagy férjhez mentek, úgy rendelkeztek, anyám beleegyezését figyelmen kívül hagyva, hogy majd szüleim felnevelik. István anyjának halála után a női rokonok elvittek minden mozdíthatót a gyereken kívül. Anyám sohasem bocsátotta meg apámnak, s rokonainak, hogy önhatalmúlag rendelkeztek a fiú sorsáról. Tehát István saját és anyám akaratán kívül vált úgymond bátyámmá, azaz testvéremmé. 1951-ben megszületett öcsém, aki a Károly nevet kapta. Apai nagyanyám nem várta őt, sőt kifejezetten haragudott azért, hogy anyám meg akarja szülni, mert azt mondta, hogy ide dolgosok kellenek, nem pedig eltartottak. A sors iróniája, hogy az öcsém születése előtt egy héttel, 25 évig hordott súlyos anyaméhrák következtében elveszítettük. Vagyis valójában nem kellett neki megélnie, hogy vérszerinti testvérem születessen. Károly Öcsém aranyos, szőke, szép kisbaba volt szintén. Mi hárman gyerekek igazi testvérként szerettük egymást, és jól elvoltunk. De sajnos szüleim örök vitákba bonyolódott kapcsolata megbélyegezte gyermekkorunk legszebb éveit. A súlyos problémák ellenére szüleim 46 évet éltek együtt, s apám tragikus halála vetett véget ennek az éppen nem a legideálisabb házasságnak.

SOPRONPUSZTA/KŐHIDA

1956.-ban S. Pusztára költözködtünk. Apám, anyám és bátyám, aki akkor éppen 13 éves volt, rengeteget dolgoztak. Itt is nagyon szegények laktak, de már fellelhető volt azon emberek csoportja, akik mások kihasználásával rájöttek arra, hogy miként lehet nekik még jobban élni. Ez a pár család uralta S.pusztát. Egy szoba, egy konyha és egy kis kamrának nevezett helység volt a mi birodalmunk. Amíg a szüleim és bátyám naphosszat dolgoztak, addig én öcsém kezét el nem eresztve, nap, mint nap bejártuk együtt az erdőt, mezőt, s réteket. Kimentünk a földekre, ahol felnőttek és nagyobb gyerekek egyaránt dolgoztak. Hatalmas górék álltak tele kukoricával, disznóólak, tyúkólak és minden olyan, ami felfedezni való egy 6 és egy 5 éves gyerek számára. A földek végén rengeteg hatalmas szederfa állt, a tisztáson pedig sok-sok tarka-barka csodás mezei virág. A velünk egykorú gyerekek kedvenc találkahelye. Az idősebb gyerekek megtanítottak mezei virágból koszorút fonni, és csokrot készíteni. Előfordult gyakran, hogy öcsém nélkül is kimerészkedtem a rétre, amit fenségesnek találtam. Dúdoltam, énekeltem, fontam a koszorút és egyáltalán nem tudtam unatkozni. Apámnak lehetősége adódott, hogy S. Kőhidán fegyőrként, majd később már a börtönorvos segédjeként elhelyezkedjen. Nekem viszont ezzel egy időben jött el az iskolakezdés ideje. Ha úgy dolgozott, hogy magával tudott vinni, akkor a biciklije csomagtartóján derekát átölelve biztonságban tudtam magam egészen odáig, amíg, az iskoláig meg nem érkeztünk. Ha éppen apám nem ért rá, akkor anyámmal utaztam szintén biciklin. Egy reggel arra ébredtünk, hogy úgy szakadt az eső, mintha dézsából öntenék. Anyám felsegített a bicikli csomagtartójára és elindultunk az iskolába. Éppen hogy elhagytuk a tanyát, a sok víztől sártengerré vált az út, az anyám lába megcsúszott a pedálon, és máris csúsztunk az árok felé. De csak csúsztunk, mert anyám erősen tartotta a kormányt, ugyanakkor lábát sikerült megvetnie egy még egészen át nem ázott földbuckába, és sikerült baj nélkül átvészelnünk az egész dolgot. Egyéként számomra nem ment ilyen simán a dolog, mert amíg csúsztunk, mindenféle dolog járt a fejemben. De legfőképp a félelemre emlékszem, ami egész testemben valami furcsa merevséget hozott létre. Az eső meg csak szakadt és úgy látszott, hogy nem szándékozik abbahagyni. De minden jónak és rossznak mondja a szólás egyszer csak vége szakad. Az iskolába érve a félelemnek már nyomát sem éreztem, mert kezdődött a tanítás, és nagyon lekötött a drága tanárnőm, akit mindig úgy vártam, mint zsidók a megváltót. Szünetben hancúroztunk, és a nap csak úgy ontotta meleg sugarait, mintha kárpótolni akart volna mindazért, ami iskolakezdés előtt velem történt. Mielőtt azonban a tanítás befejeződött volna, közölték velünk, akik hittanórára járnak, azoknak még nem ért véget a nap. Elég sokáig várakoztunk, amíg a plébános úr méltóztatott valami számunka elfogadható magyarázatot adni, és megérkezni. Mire befejeződött a hittanóra, a napocska nyugovóra szándékozott menni. Minekután más gyerek nem volt, aki hittanra járt volna, onnan, ahol mi laktunk, kénytelen voltam egyedül megkezdeni a nagy utazást. Mondhatom nem volt könnyű, de mindenekelőtt szerettem volna már otthon lenni. Mentem, mendegéltem és útközben rengeteg gondolatom támadt, ami arra ösztökélt, hogy jobban szemügyre vegyem a világ dolgait. A tücskök ciripelésére lettem figyelmes, amely leginkább arra emlékeztetett, hogy már nagyon későre járhat. Tekintetem körbepásztázta a horizontot és a délelőtti kalandomra emlékeztető érzés lett úrrá rajtam. Gondolataim otthon jártak, hogy vajon elindultak-e értem, vagy talán észre sem veszik hiányomat. Szerencsére tévedtem, mert amíg gondolataimmal voltam elfoglalva, és felnéztem, anyám és apám aggódó tekintetét láttam. Értem jöttek, mert nem tudták elképzelni, hogy mi történhetett velem, hogy miért nem érkeztem a szokott időben. Nem kívántam enni semmit, nem voltam beteg, csak nagyon fáradt. Mély álomba merültem, s reggel frissen és boldogan ébredtem, hogy szeretnek. A kőhidai iskoláról annyit dióhéjban, hogy az elsősök negyedik osztályig egy tanteremben tanultak, míg ötödik osztálytól nyolcadikig szintén egy tanterem állt a tanulók rendelkezésére. Az iskolának nevezett épület mellett egy vegyesbolt működött. Minekután említettem már, hogy 1956-ot irtunk, a vegyesboltban furcsa egyenruhásokra lettem figyelmes, és a sok fekete színű kenyérre, amit akkortájt árusítottak. A pusztai és kőhidai emberek nagy lázban voltak, mert rengeteg idegen arcot láttak, akiket korábban soha. Nem tudtak napirendre térni a furcsa történetek hallatán, amiknek naponta ők is résztvevői voltak. Az emberek leginkább arról beszélgettek, hogy ki mikor? És hogyan tudja elhagyni a legegyszerűbb módon Magyarországot. Főleg Budapestről érkeztek családostól, s mint elmondták olyan zűrzavar, uralkodik mindenütt, hogy ember legyen a talpán, aki ki tud igazodni ezen az egész helyzeten. De rengeteg csecsemőt és gyerekeket is találtak magukra hagyva étlen, szomjan, a kihűlés határán. Valószínűleg sok szülő úgy gondolta, hogy menti a saját irháját, a gyerekeket meg majd megmentik a jó emberek. Egészen addig így történt a dolog, mígnem a katonaság lázas kutatásba kezdett, és akit csak lehetett elfogni azt elfogták, ellátták őket élelemmel, meleg ruhával, sátrakban elhelyezték őket egészen odáig, míg valahonnan utasítást nem kaptak arra vonatkozóan, hogy mit csináljanak az elfogottakkal. Sopronpuszta kész anarchiává vált. Állítólag Sopronba vitték őket, ahol is kihallgatások sorozata várt rájuk, amíg tisztázni nem tudták magukat. Igazából ma sem tudom, hogy valójában, mi történhetett velük. A korábbi csendnek már nyoma sem volt. Traktorok, teherautók, emberek zűrös-zagyva találgatásainak színtere uralta az egykori falusi idillt. A faluban is megváltozott minden körülöttünk. Mindenki félt mindenkitől. Csomagolási láz lett úrrá az embereken, s így 6 évesen a családból csak engem uralt a kalandvágyás lehetősége. Mire szüleim megérkeztek a dolgukból, én már becsomagolva vártam őket. Csomagolásom tartalma, tányér, kés és pohár. Izgalmamban a legfontosabb dologról, az ételről megfeledkeztem. Szüleim azt kérdezték, hogy hova készülődöm ilyen sürgősen? Nyugatra megyünk, mi is mint a többiek, mondtam. Apám egyértelműen közölte a családdal, s főleg velem, hogy mi sehova sem fogunk menni, mert ő Magyarországon is meg fogja találni a számítását. A fegyházban zendülés tört ki. A rabok fegyőröket tartottak fogva és követelőztek. Senki sem tudta abban a helyzetben, hogy valójában mi történik körülötte. Ezután jött a nagy lehetőség apám számára. Egy napon felfedezőútra indult Sopronba. Közben tudomására jutott, hogy sokan elhagyták lakásaikat. Konkrét címet tudott, s minekután egyenruhájában volt, megmutatták a lakást. Valószínűleg, hogy ekkor fogalmazódott meg apámban az a gondolat, hogy itt van a nagy lehetőség mindannyiunk számára. A fantasztikus terv már készen állt apám agyában, csak a gyakorlati alkalmazását késleltette az a körülmény, hogy otthon nem tudott senki semmit sem. Amikor apám haza érkezett S. pusztára, közölte anyámmal, hogy csomagolja össze a holminkat. Felpakoltak mindent egy szekérre, s mi elébe mentünk a nagy kalandnak. A lakás, amely tökéletes menedéket jelentett nekünk Sopron szívében volt. Apám családostól együtt feltűnés nélkül elfoglalta. Később megtudtuk, hogy egy ezredes lakott itt korábban családjával együtt, akik még a nagy fejetlenség előtt elmenekültek Sopronból. A legzavaróbb az egész lakás elfoglalással kapcsolatban az volt, hogy az ezredes itthon maradt retyerutyái is ebben a házban laktak. Amikor a felpakolt szekérrel megérkeztünk, arra már egészen beesteledett. Az utcán lévő emberek segítőkészségének köszönhetően, hamar felhordták szerény kis dolgainkat. Amikor a házban lakó rokonok a váratlanul zajló események után rájöttek, hogy valójában mi is történt, a mi kis lakásfoglaló hadunk már az igazak álmát aludta. A lakásnak elképesztő méretei voltak a mi szoba, konyhás hajlékunkhoz képest, amelyből eljöttünk. A lakás egyébként üres volt, tehát a mozdítható tárgyaikat minden kétséget kizáróan magukkal vitték. Elragadtatásunk pedig végképpen hatalmas lett, amikor anyám a jókora speizba belépett, és a tisztálkodáshoz oly fontos szappant és mosószert felfedezte. A lakáshoz 2 óriási méretű, a belvárosra tekintő lenyűgöző élményt nyújtó kilátással volt a két szoba, a két szoba előtt ugyanolyan hosszúságú un. hall, cselédszoba, fürdőszoba, folyosó, WC, konyha és a folyosóról a várfalra tekintő erkély. A fürdőszobába belépve észrevettük, hogy egy függönnyel elzárt rész van, ami mögött polcrendszer van meglehetősen mélyen beépítve, amire én különösen rácsodálkoztam. Megannyi nagyméretű körömcipő, táska, néhány varázslatosan szép, aranybetűkkel írt, ragyogó égőpiros bőrkötésű könyv stb. került elő. Amikor szüleim magamra hagytak, akkor, talán túlságosan is sokáig simogattam, forgattam a gyönyörű szép nyomott könyveket, sőt a szemem lezárva szagoltam a számomra akkor még nagyon is idegen nyomdaszagokat. A könyveket becipeltem az egyik szobába, és minekután más dolgom éppen nem volt, ráültem, mint „kotlós a tojásra”, mert annyira a szívemhez nőttek, hogy ebből kifolyólag nagyon megszerettem, és féltettem őket, hogy majd elvész valahol. A cipőket is jól megnéztem, megfogdostam, megszagoltam, és ezután mélyen gondolkodóba estem hatalmas méreteiken, de éppen eme okokból kifolyólag használni nem tudtuk őket, mert nálunk a családban mindenkinek pici lába volt. Így váltak ezek a használati tárgyak számomra játszásaim különleges eszközeivé. Rengeteget játszottunk ezen a helyen, ahol én hol táncosnő, színésznő, bohóc, avagy éppen bolti eladónak képzeltem magam. Mesebeli varázs volt sokáig ez az általam kiszemelt játszótér. A balkonról kitekintve, a várfal romjai, a kofák kiterített csalogató portékái, a vevők tarka-barka hömpölygő tömegére lehetett látni. Ott alattunk a mélyben pedig egy zárt, magasan épített terméskőbástya vette oltalmába a lenti, vagyis udvari búvó helyünket. A városban sok problémával, de leginkább kenyérhiánnyal küszködtek az emberek. De a mi famíliánknak és a jó ismerősöknek bácsikám jóvoltából (aki kenyérkihordó volt) jutott annyi, hogy nem kellett éheznünk. Szorongató napok voltak, amíg helyre állt a rend az országban, és a mi városunkban is. De nem tarthatott sokáig a lakással kapcsolatos felülmúlhatatlan örömünk, mert az elhagyott lakások felügyeletét a Városi Tanács Lakásügyi Osztályának vezetője, elég fonák módon próbálta gyakorolni. Még pedig úgy, hogy mi hagyjuk el a lakást, s helyünkre az általa megnevezett jó barát költözködne, akinek egyébként, hogy úgy mond se kutyája, sem pedig macskája nem volt. Egyszerűen kilakoltatással fenyegetőzött. De szüleim oroszlánkörmökkel harcoltak, azért amit ez ideig elértek. Viaskodtak bennmaradásunkért és a létünkért, a talpon maradásunkért. Nap, mint nap zaklattak minket, fenyegetőztek, de szüleim a végsőkig kitartottak, tehát nem lett költöztetés. Miután az első osztályt S.Kőhidán kezdtem el és Sopronban fejeztem be, bizonyítványomba a következő sorok kerültek bejegyzésre. Nem osztályozható. Az Orsolyita téri Általános Iskolába írattak be a szüleim. A kőhidai összevont kis gyermekhadat, s az iskolának csúfolt kis építményt nem lehetett összehasonlítani ezzel az iskolával. Apám kíséretében, amikor beléptem a kapun, elfogott a félelem az épület méretei miatt. Maga az épület látványa magával ragadott ugyanakkor szigorú mértéktartást és tiszteletet parancsolt. Az Orsolyita Apácák 1747-ben telepedtek le Sopronban. Handler Károly tervei alapján (1861-64) készítették el az iskolát, a templomot valamint a rendházukat. Az iskolaépület udvarán tárták fel a római kori déli kapu maradványait. Az iskolával szemben a tér északi oldalán áll az un. Lábasház, mely a XVI.-XVII.sz.-ban épült. A tér közepén áll a Mária-kút, amely a XVIII.sz.második felében készült. De eredetileg az egykori ferences, majd bencés kolostor udvarán állt. Az 1930-as években került erre a helyre. Kőhidán nem volt különösebb problémám az iskolával, annak ellenére, hogy nem kaptam osztályzatokat, nagyon jó tanuló voltam. Közben, másodikos lettem, róttam a betűket, számoltam, olvastam, rengeteget gyakoroltam. Ugyanakkor jegyeim nem mutattak valami nagy előrehaladást. Harmadik osztályban kezdődött el igazán az én kálváriám, amire a mai napig is tisztán, de nem jól eső érzéssel gondolok. Osztályfőnöknőm szemüveges, szigorú tekintetű, molett, nem túl szép, de bizonyos helyzetekben roppant elkötelezett teremtménye volt a jó Istennek, vagyis ennek hiányában, inkább csak a felfelé való talpnyalásnak. Az osztályunkban a legkülönbözőbb családokból jövő gyerekek jártak. Feltörekvő igazgatók, kínevezett káderek, magasan kvalifikált emberek, s olyan egyszerű emberek gyerekei is, mint jómagam. Nem mondhatni, hogy zárkózott gyerek lettem volna, éppen ezért az iskola, függő udvarán a szünetekben jó nagyokat hancúroztunk, mint általában minden egészséges gyerek. Jól éreztem magam, élveztem, hogy ilyen szép iskolába járhatok, tehát tanultam továbbra is szorgalmasan. Egy idő után észrevettem, hogy van jó pár gyerek, akik majdnem mindent megtehetnek úgy a szünetben, mint a tanteremben óra közben. Mígnem egyszer az osztályban felejtettem a tízóraimat, és visszamentem érte. Mielőtt beléptem volna a terembe, éppen egyik osztálytársam, frissen kinevezett igazgató apukája és az osztályfőnöknőm ugyancsak meghitt beszélgetéseinek lehettem fültanúja. A tanárnő nagy ovációval dicsőítette a legokosabb, a legjobb magaviseletű tanítványát. A tanárnő nyomatékosan kijelentette, hogy az igazgató elvtárs kislányának év végi bizonyítványa valószínűleg a legjobbak között lesz. Akkor már számomra nem volt olyan fontos a tízórai, mert amit véletlenül meghallottam, számomra figyelmeztetőjelzés volt. A szavak hallatán úgy éreztem, egy világ omlott bennem össze. Ugyanis ez a kislány és még sokan más hasonló beosztású szülők gyerekei, olyan buták voltak óra közben, viszont annál agresszívabbak a szünetben. Az ő felelősségre vonásuk általában elfelejtődött, de én nem felejtettem el sohasem. A tanárnő egyértelműen és félreérthetetlenül az el, és lekötelezettjük volt, és ez vitathatatlan az én szememben. Eljött a bizonyítvány osztás ideje. Nagyon vártam a napot, mert még mindig hittem abban, ha „ők" jó osztályzatot kapnak, akkor valószínű, hogy én még jobbat kapok. Óriásit tévedtem, mert mondhatom, hogy nem így történt. A bizonyítványosztásra apám is elkísért. Egész úton mondhatni furcsábbnál furcsább dolgok kerítették hatalmába érzéseimet. Amikor megkaptam a tanúsítványt, nem akartam hinni nagyon is jól látó szemeimnek, mert a kövér jegyek tömkelege uralta az érdemjegyeimet. A jegyek láttán apám jól megmarkolta kezeimet, egy pillanatra engedve a kővé meredés állapotának, majd maga után vonszolva elindultunk a tanárnőt megkeresni. Ahogy a tanárnő észrevett minket arcán megfagyott döbbenet lett úrrá. Apám üvöltött, s hörgő hangja betöltötte az iskola folyosójának jó részét. Valójában az események gyorsan leperegtek előttem. Már csak azt láttam, hogy problémánk tárgya a tanárnő arcához csapódik. Sajnáltam a tanárnőt, apámat, s nem utolsósorban önmagamat. Végtelen szégyenérzetet ébresztett bennem ez az egész tortúra. De aztán, mint minden jó, és minden rossz egyszer csak véget ér, nem történhetett ez másképpen velünk sem. Apám eldöntötte, hogy a következő éveket más iskolában fogom eltölteni. Úgy gondoltam, hogy a nyaramat nem engedem elrontani senkinek sem. Azon az éjszakán nem tudtam nyugodtan aludni. Anyám hangját hallottam, hogy hét alvók ébresztő, lemaradtok a nyaralásról. Ugyanis anyám megbeszélte szüleivel, hogy ezen a nyáron ott tölthetjük a szünidőt. Tele voltunk várakozással, és kezünk csomagokkal. Elindultunk anyám kíséretében természetesen gyalog az állomás irányába. Anyám útközben maga elé nézve adta elő monológját. Felületesen jutott el tudatomig, hogy mit is mond valójában. A szokásos, elmaradhatatlan mondásai: jók legyetek, vigyázzatok magatokra, ne hazudjatok, ne lopjatok, mert aki hazudik, az lop is! Mindezt mi már kívülről, betéve tudtuk. A vonat indulásáig már nem sok időnk maradt. Ahogy anyám felsegített bennünket a vonatra, sietősen leugrott, mert a vonat, az nem vár, indulásra készen állt. Hangos fütyülésbe kezdett, és fergeteges koromfelhőjét arcunkba, szemünkbe fújta. De mi egészen addig lógtunk az ablakban, amíg anyám alakja elveszett a semmibe. A vonat pedig csak tette a dolgát. Zakatolt, fütyült, sípolt, szuszogott, pöfékelt, fújta végeláthatatlan füstfelhőit, és mi ketten az öcsémmel összebujtunk, és egyre gondolhattunk. Mégpedig arra, hogy vajon hogyan érkezünk meg, és ki vár minket majd az állomáson. Érdekesnek, sokatmondónak éreztük az utazást a vonaton. Nem utaztunk még kíséret nélkül, és éppen ezért sok bámészkodni valónk akadt. A megállóhelyeknél a sok sietős ember csomagjaikkal, de leginkább áruval megrakott kosaraikkal hogy tudtak tolakodni, furakodni, kiabálni. Szinte meseszerűnek éreztem az egész utazást. Mi, egy aprócska pusztára igyekeztünk, de a vonat végcélja Szombathely volt. Még mielőtt a vonatunk beért volna az állomáshelyre, mi már időben összeszedtük dolgainkat, és ott toporogtunk a vonat ajtaja előtt. A nehéz ajtót természetesen kinyitni nem tudtuk, és nem is akartuk. Szerencsénkre az utazók között felnőttek is voltak, akik éppen itt óhajtottak leszállni, és segítségünkre lehettek. Amikor aztán leszállás közben mamát megpillantottuk a várakozók között, boldogságunk beteljesedett, és végképp megnyugodhattunk. Mama összevissza csókolt minket, és azt mondta, „na, ides gyerekeim unniszki, hogy meggyüttetek. Ahogy a mamával nagy komótosan sétáltunk, a dolgukra siető emberekkel találkoztunk. Kié ez a két gyerek Nanica? (mert így szólították.) Hunnan gyüttek? Meddig marannak? Ehhez hasonló, és aztán merőben más kíváncsi kérdések özönére kellett mamának hamar, gyorsan válaszolnia. Mire haza érkeztünk, a „Sajó" (mert így hívták a gyönyörű fehér kuvasz kutyájukat) már csaholva, csillogó szemekkel, a farkát csóválva mutatta nekünk az utat. A hatalmas kastély látványa lenyűgöző volt annak ellenére, hogy a háború itt-ott nyomot hagyott rajta. Az egész épületet, csak úgy egyszerűen kastélynak nevezték. A háború előtt egy gazdasági intéző lakott itt családjával. Mostantól kezdve pedig sok szegény ember otthonává vált e patinás hely. A nagyszüleim nem egyedül éltek itt. Anyám idősebb nővérével, a vejükkel és 5 gyerekkel. A konyhának kinevezett helység hatalmas méretű és a földszinti részen található. Világos ablakai az utcára, illetve egy kicsit távolabb szemben a kis templomra néztek. Az ablak párkánya pedig olyan széles, hogy hamar rátaláltam későbbi kedvenc nézelődő helyemre. Mikor megérkeztünk, nagypapa megcsókolt minket. Hát meggyüttetek? Ennyi, volt a nyár! A néném, és férje pedig már indulóban voltak munkahelyükre, az egyik az istállóba, a másik a tejházba. Közben a gyerekeik is felébredtek, és nagyon örültünk mindannyian egymásnak. Nagymama reggelit készített. Forró tejeskávé (cikória kávéból) gőzölgött a meleg sparhelten, és az asztalon a foszlós kenyér. Jó lesz? Szeretitek? Hamar, válaszra sem méltatva bennünket, máris rakta elénk az ennivalót. Zománcos, nagyméretű bögrék voltak elkészítve. Az unokatestvéreim nagy hévvel beleaprították a kenyeret a kávéba, és féktelen zabálásba kezdtek. Mi ezt otthon nem így szoktuk, de minekután vendégségben voltunk itt, mindent örömmel fogadtunk. Ezek után az öcsémmel mi is mindent úgy csináltunk, ahogy ők tették, csupán csak azért, hogy nehogy szó érje a ház elejét. Az idő olyan gyorsan elszállt, hogy szinte észre sem vettük, hogy ebédidő van. A mama, hívó szavára kaptuk fel tekintetünket, és máris ott gőzölgött a friss zöldségleves az asztalon. Krumplis tészta, és kovászos uborka illata terjengett a konyhában. Mindannyian sokat ettünk, nekem különösen ízlett az ebéd. Mondtam is a mamának, és ő megelégedéssel nyugtázta dicséretemet. Azután a következőket mondta: ja, ides gyerekem ez az étek nem ollan, mind nálatok a városban, és közben nagyokat hunyorított. Éspedig, mi valójában egyet értettünk vele. Az utca hangos volt a gyerek zsivajtól. Együtt játszottunk, veszekedtünk, sírtunk, bosszankodtunk, örültünk, és fenemód lelkesnek, és nem utolsósorban végtelen szabadnak érezhettük magunkat. Itt nem voltak különösebb szabályok, az utca nevelte az emberpalántákat. A csillagok már gyönyörű fényükben tündököltek, amikor eljött a lefekvés ideje. Ezen az első napon mama egy kicsit engedékenyebbnek bizonyult, valószínű örült ő is, hogy több időt tölthetett el magányosan a konyhában. De aztán megelégelhette mérhetetlen magányát, mert mesterkélten mérges hangján bekergetett mindnyájunkat a hodályba. A mosdóvíz már egy dézsában el volt készítve. Mindenki egyszerre akarta a mosdás tevékenységét gyakorolni, úgyhogy megint szét kellett verni a nagy hadat. Mama a hadvezér először engem, majd öcsémet szólította. Gyorsan mosni az arcot, füleket, nyakat, hónaljat, felsőtestet, kezet, és amikor mindenki végzett ezzel a művelettel, jött a láb beledugása a dézsába, aztán egy gyors guggolás az alvázra, ezzel egy időben, pedig automatikusan a lábak is megtisztultak, vagyis kész volt a tisztálkodási rituálé. Amire az a sok gyerek végzett a mosdásnak egyáltalán nem nevezhető tevékenységgel a víz már olyan koszos, és habos volt a szappantól, hogy nem igazán mertem tovább nézni azt az undorító sár lét. Közben megérkezett papa, nénikém és bácsikám is. Aztán papa markáns hangján megszólalt. Ha vacsorázni is szeretnétek, akkor máskor korábban gyertek be, mert nem kaptok enni máskülönben. A felnőttek, és a nagyobb gyerekek foglalhattak helyet most az asztalnál. A többiek pedig vártak a sorukra. Persze az imádkozásnak most is, mint mindig, ha törik, ha szakad, meg kellett történnie. Nagy ájtatossággal keresztet vetettünk mindannyian, és imádkozni kezdtünk. Mi az öcsémmel a többieknél halkabbra fogtuk hangunkat, és mormogással zenei aláfestést csináltunk az imádkozás helyett. Nem mintha mi nem tudtunk volna imádkozni, hiszen áldoztunk és bérmálkoztunk, de most valahogyan kiment az emlékezetünkből ez az egész dolog. A mama természetesen észrevette csalásunkat, de nem haragudott, csak éppen megjegyezte, hogy majd segít bepótolni az elfelejtett dolgokat. Nem nagyon rajongtunk hirtelen támadt segítő ötletéért, de nem volt mit tenni, tehát sokat gyakoroltuk az általuk megszokottá vált imák mormolását. Természetesen, hogy nem volt ínyünkre ez az egész, de hát nem volt mit tenni, a béke kedvéért újra tanulásra adtuk fejünket. Most már alig vártuk, hogy álomra hajthassuk elfáradt buksinkat. De ez sem történt olyan egyszerűen, mint ahogy azt elgondoltuk. Az egyetlen szobájuk nem a konyha mellett, hanem az emeleten volt. Egy mások által is használt közös folyosón kellett elég hosszú utat megtenni ahhoz, hogy elérkezzünk alvásunk színterére. A szoba méreteit tekintve óriási volt, és innen fentről is az utcára lehetett kitekinteni. A szoba berendezése valami gyönyörűséges korabeli bútorokkal volt tele zsúfolva. Ezek a kastélyban maradt ingóságok csak kis töredékét képviselték mindannak, ami valójában eredeti berendezése lehetett. Egy diófából készült intarzia berakásos, márvánnyal borított hálószoba berendezés látványa tárult elénk. Az óriási kettes ágy míves megmunkálása szinte megbabonázta az ember tekintetét, mert nem akarta elhinni, hogy ilyen látványban is lehet része. Az ágy mellett 2 db éjjeli szekrény szintén márványlappal a tetején, és két csodálatos barokk szoborfigura éjjeli lámpa gyanánt. A szoba egyik sarkában pedig egy csodálatosan díszített fésülködő asztal a hozzávaló székkel együtt. A szoba másik hosszabbik falán pedig 2 db 2 ajtós tükörbeépítésű szekrény uralta a szokatlan szobabelsőt. Aztán volt ott ovális dohányzóasztal, aminek lábai, mint oroszlánkörmök kapaszkodtak a gyönyörűen lerakott parketta kemény anyagába. Volt ott még csodálatosan zenélő álló óra, amit ha hallgatott az ember szinte azt hitte, újra életre kelt itt minden tárgy, ami a varázslatosan gyönyörű múltat képviselhette valaha. Volt itt még korabeli moha zöld dívány, sezlon, csillogó kristálycsillár. Az ágytakaró moha zöld plüss, és gyönyörű aranyozott bojtjai kihívóan meg-megcsillantak a hatalmas csillár szikrázó fényeiben. Ahogy így ott álltam a szoba közepén, szinte felsorakoztak szemem előtt a korábbi lakók árnyalakjai, akik elcsodálkozhattak azon, hogy ma vajon kik laknak e kiváltságos helyen. Ezeknek az egyszerű és szegény embereknek a fejében meg sem fordult az a lehetőség, hogy ezeket a bútorokat nem szabadna tudatlanságukkal és nemtörődömségükkel tönkretenni. Igaz az is, hogy én, személy szerint erős vonzalmat érzek ma is az otthon elhelyezett műtárgyaknak, mert ezek a dolgok ablakot nyitnak az ember lelkében. A régi tárgyak bűvöletében élni egyet jelent valamiféle különleges varázslattal. Ezeknek a dolgoknak lelkük van, s amíg mi gyönyörködünk bennük, ők elsuttogják nekünk féltett és nagy titkaikat. Álmaimban hallottam a bútorok beszélgetéseit, nyögéseit, kínjaikat, nem tetszésüket a bánásmóddal kapcsolatban, és egyáltalán nem tudtam napirendre térni a felett, hogy rajtam kívül ezt soha senki nem hallotta, és nem is érzékelte. Tudom, hogy nem lehet, hogy mindenki úgy gondolkodjon, cselekedjen, mint mi, egyesek, akik tudják, hogy mindennek lelke van ezen a világon. Valószínűleg az ő életszemléletükben is sok szerep, érték van, csak ők más szemszögből látják a dolgokat. Aztán rájöttem, hogy akármennyi fekhely is van itt, az semmiképp nem elég ennyi embernek. Gondolkodóba estem s szemem meregetve, ijedten keresgéltem még a szükséges fekhelyet, de nem sikerült a titok nyitját megtalálnom. Aztán mama, bizonytalanságomat látva mindkettőnket odavezetett a szoba egyik eldugottnak látszó zugába. Itt már a királyi fekhely elkészítve várt minket nagy csodálkozásunkra. Persze hogy nem találhattam ágyat, hiszen a parkettán volt az ágyunk megvetve. Alattunk a dunyhahalmazok sokasága, fejünk alatt sok párna, s felettünk újra csak dunyha. Vigyáznak az egészségünkre gondoltam. Leheveredtünk nomád fekhelyünkre, és végül fenségesnek és érdekesnek találtuk az egészet, és bevackoltuk magunkat jó mélyen a takarókba. De aztán ami ezután következett nem szívesen emlékszem rá vissza. Mama hangosan megkezdte esti imáját a családjával együtt. Egy darabig próbáltuk őket követni, de ez nem tűnt valami egyszerű mutatványnak. A kimerüléstől és fáradtságtól hamar átkerültünk álmaink birodalmába, és mit sem törődve a többiekkel, lelkiismeret furdalás nélkül mély álomba zuhantunk. Reggel frissen kipihenve jókedvűen ébredtünk. A függönyön játszi könnyedséggel áttörő napsugarak a derű érzetét keltették életre bennünk. Az ablakhoz lépve vidám gyerekek gondtalan szaladgálása nyújtott megnyugtató látványt, bátorítást az újabb nap eseményeinek elviseléséhez. Gyorsan felöltözködtünk, és rohamléptekben hagytuk magunk mögött az emeletet. A konyhában a mama már csak egyedül tartózkodott. Éppen dúdolgatott, amikor hirtelen nagy dérrel-dúrral berohantunk a konyhába. Na-na, mondta ő, nem lehetne ekicsint lassabban? Leültünk az asztalhoz, és mama máris merte bögréinkbe az ismerős tejeskávét. Sietve behörpintettük, meg lotykoltuk egy kicsit az arcunkat, kezünket, éppen úgy, ahogy ők szokták. Nem, egyáltalán nem akartunk másként cselekedni, mint ők, nehogy rossz néven vegyék tőlünk városi viselkedésünket. Egyébként sokkal hamarabb átálltunk egy újabb életvitelre, ami sokkal egyszerűbbnek mutatkozott a mi neveltetésünknél. Amikor már az ajtóban álltunk, mama utánunk szólt. Hé, atyafiak nem felejtettek el kendtek valamit? Persze, hogy rögtön eszünkbe jutott az imahiány. Na, jó! Eriggyetek! Mi unokatestvérek mindannyian jól kijöttünk egymással, már nem éreztük magunkat oly bátortalannak és elesettnek, mint korábban. Az istálló felé vettük utunkat. Csak az orrunkat, egy picit feljebb kellett tartani és a szag irányában elindulni. A feltevésünk helyesnek bizonyult. Terjengett a bűzös istállószag, ami annyira friss volt, hogy még gőzölgött is. Gumicsizmás, szakadt ruhájú, sovány és aszalt bőrű, közömbös arcú emberek hordták a trágyát. Amott etették, itatták, tisztították az állatokat, friss almot is rakva alájuk. Bácsikám észrevett bennünket, és lassú, kimért léptekkel felénk igyekezett. Nagy szeretettel és hozzáértéssel beszélt az állatokról, s pillanatok alatt minden információ birtokában lehettünk bácsikám jóvoltából. Aztán eszébe juthatott, hogy még nem végezte el munkáját, mert azt mondta: Na eriggyetek a dógotokra, mer ez nem jáccóhel ám! Hazafelé sétálva a tej ház mosogatójához is odanéztünk, ahol nénikém mosogatott. Nem mondhatnám, hogy repesett volna az örömtől, hogy meglátogattuk. Kimért és barátságtalan arcot vágott, s közben a hatalmas kannákat mosogatta csak egyre. Aztán hirtelen hazazavart bennünket, hogy itt az ideje már az ebédnek, és a mama biztosan aggódik, hogy hol kujtorgunk már megint. A dolgok ugyanúgy ismétlődtek, mint az előző napokon. Kézlötykölés, ima, ebéd. S mi újra kint lehettünk az utcán. Unokatestvéreim invitálására az un. Békavárhoz mentünk. Amíg mentünk, mendegéltünk, elképzeltem a várat, az utat, a lehetséges növényeket. Fantáziálásaim nem tarthattak sokáig, mert hipp-hopp és máris ott voltunk. A látvány, amely elém tárult lerombolt minden eddigi elképzelésemet. Csúnyán becsaptak. Még hogy Békavár! Amit láttam, az egy pocsolya volt, amely telis-tele volt mindenféle nyákos, zöld, mocsár színű moszattal, és rothadó levelekhez hasonló leírhatatlan undorítóságokkal. Csalódásom mérhetetlen volt. Nagyon mérges voltam unokatestvéreimre, magamra és az egész világra, hogy hagytam magam becsapni. Duzzogtam, és egy árva szót sem szóltam egészen addig, amíg az „Angol"-nak nevezett kis erdő részhez oda nem értünk. Öcsémet ez az egész dolog egyáltalán nem érdekelte, mert a többiekkel együtt azzal szórakoztak, hogy egy bottal a saját lábukat csapkodták unalmukban. Ma már azt is tudom, hogy az ő sivárnak mondható gondolatvilágukat rendszeresen az unalom töltötte ki. Egy kaviccsal övezett árnyas kis sétaút vezetett az épület bejáratáig. Egy pár lépcsőn lehetett feljutni a kis templom bejáratához. Nagyméretű, szépen kimunkált kovácsoltvas kilincs kellette magát növésemhez képest kissé magasan. Hirtelen felugrottam, hogy így érjem el a kilincset, de kezem lecsúszott róla, így hoppon maradtam próbálkozásommal. Aztán újra és újra megpróbálkoztam vele persze mindvégig sikertelenül. Az unokatestvéreim ahelyett, hogy segítettek volna, nagy röhögések és csúfolódások közepette kórusban kiabálták, hogy úgy kell neki, minek kíváncsiskodik annyit ez a hülye, kis liba. Aztán már nem volt nekik olyan vicces a dolog, úgyhogy elárulták, hogy ők tudták, hogy nincs is nyitva ilyenkor a templom, de gonoszságból nem szóltak nekem, hanem a hecc kedvéért hagyták, hogy mint egy paprikajancsi ugrándozzak a kilincsre. Mint mondták, a pap csak vasárnapi misére, temetésre, vagy esküvőre jön ki, és csak akkor nyitják ki a templom ajtaját. Különben is, mi a csudát akarsz te ott látni, mikor nincs is ott semmi látni való, mondta a sok rossz kölyök, és ezzel magamra hagytak. Még egy kicsit tétováztam a bejárat előtt, s aztán jobban szemügyre vettem a környezetet. A sűrű erdőben a fák levelei között áttörő, rejtelmesen villódzó fények ölelték körül a picinyke kis templomot. A kacéran libbenő lepkék kis pöttyös szárnyacskájukat bontogatták. A harkályok önfeledtem kopogtatták a fákat. A madarak szárnyaikat csattogtatták. A méhek zümmögése, a madarak éneke, a különféle bogarak zenéje mind-mind külön, és mégis olyan egységesnek tűnőén tudtak muzsikálni. Békét, nyugalmat, harmóniát éreztem magam körül, és bent a lelkem mélyén is. Mert ugye aki látni szeretne, az nagy valószínűséggel lát is. Szemünk kinyitása egy egész életen keresztül tarthat, de a látás egy pillanat műve. Fantasztikus, ahogy a friss levegő árad, amit csak úgy szippanthat be igazán az ember, hogy közben figyeli, érzi, hogy tüdeje megtelik ezzel a pótolhatatlan ózondús levegővel. A kis templomhoz közel egy kis tisztáson focipályát alakítottak ki a sportszerető emberek. Itt csak vasárnap vannak nagy derbik, amit a helyi „öregek" és „fiatalok" ha csak tehetik, nem hagynak ki. Szép lassan tovább sétálva beérem azt a csapatot, amely korábban elhagyott. Ráérősen, mindent, amit csak lehet, szemre vételezek, megcsodálok, megjegyzek. Olyan érzésem támadt, mintha megint szeretnének megszabadulni tőlem, de nem, mégsem teszik ezt újra meg velem. Aztán ahogy tovább sétálunk, s az erdőt magunk mögött hagyjuk, sok bozóttal és drótkerítéssel övezett helyhez érkezünk. Mélységes csend honol. A temetőhöz érkeztünk. Mint mindenütt a világon itt is a tisztelet, a kegyelet teljes viselkedés a mérvadó. Az itt élő rokonaink közül szerencsére még senki sem ment odaátra. A temető szélén egy pirinyó kis épület, amelynek neve „ravatalozó". Sietősen bekukucskálunk ablakán, majd sürgősen távozunk. A kicsiny, és alacsonyan épített ablakán betekintve, szemünk riadtan állapodott meg egy fekete ünneplő ruhában felöltöztetett néni holttestének látványa miatt. A néni márvány-fehér kezei ridegen és mereven szorították utolsó menthetetlen mentsvárát, a „rózsafüzért". Tudom jól, hogy a halál ténye elkerülhetetlen annak számára, aki megszületett. Ez az élet szigorú és megmásíthatatlan, elkerülhetetlen rendje egy halandó számára. A halál megdöbbentő és rideg valósága szörnyű módon ijesztgeti az embert, mert látványa az elmúlást jelképezi, és ez valami megfoghatatlan, értelmetlen dolognak tűnik az élő ember számára. A nénit délután búcsúztatják szerettei, rokonai, ismerősei. Mélységes, szomorú hangulatban róttam a többiekkel együtt a hazafelé vezető utat. Nem beszélt senki, mert a halál, fenyegető közelsége, nagyon is megérintett bennünket. Mire hazaérkeztünk, már mama is feketébe öltözött, hogy részt vehessen a szentmisén, és a gyászszertartáson. Faluhelyen úgy szokás, hogy aki csak teheti, végső búcsút vesz a halottól függetlenül attól, hogy milyen kapcsolatban volt vele korábban. Az ablakpárkányra felmászva jól láthattam a gyülekező gyászmenetet. Szívszorító, roppant rossz élmény, úgyhogy szomorú hangulatban azonmód abbahagytam a kíváncsiskodást, és lemásztam az ablakból. A többi gyerek már a megszokott jó kis hangulatban hancúrozott odakint. Mit tehettem mást, hát közéjük vegyültem én is. Tudtuk mindannyian, hogy a fészerben van bácsikám féltve őrzött legdrágább kincse a bicikli. Nagyot gondoltunk. A legidősebb unokatestvérem kilopta új szerzeményünket, és egészen addig gyakoroltunk rajta felváltva, amíg egy nagy durranás, és kész, vége! Kilyukadt a gumi. Tehetetlenül, bámulva meredtünk csak egymásra, de senkinek sem jutott eszébe, hogy vajon mit kellene tennünk, hogy ne vegyék észre a lopást. Rettenetes félelem költözött mindannyiunk szívébe, hogy ezért most milyen büntetést fogunk kapni mindannyian. Félelmünk beigazolódni látszott. Még jóformán el sem indultunk, hogy visszategyük a helyére a biciklit, bácsikámat már messziről felfedeztük, hogy vészesen közeledik felénk. Kitört rajtunk a páni félelem. Elkezdtünk össze-vissza futkosni, menekülni, mintha így megúszhattuk volna az egészet. De bácsikám úgy látszik ismerte már a gyerekek rafinériáit, úgyhogy nagy nyugodtan odament a ledöntött biciklihez, felemelte, szemügyre vette, és egy akkorát ordított, hogy rengett belé a ház. Most pedig mind idejöttök, vagy széttaposlak benneteket! Ha esetleg valaki figyelte netán az előzményeket is, akkor rájött, hogy itt most nem élő gyerekeket lát maga előtt, hanem kőemberkéket. A váratlanul kitörő üvöltés megzavart mindannyinkat, és cselekvésképtelenné váltunk. Egyszerűen hiába akartuk teljesíteni parancsát, hogy odamenjünk, képtelenek voltunk rá. Ezért néhány lépést közelített felénk, a legkisebbnek elkapta a kezét és magához rántotta. Ekkor már észbe kaptunk, hogy muszáj valahogy megmozdulni, mert szégyenszemre nem tehetjük meg, hogy pont a legkisebb kapjon a közösen kitervelt lopásunkért. Egyesével szép lassan visszasomfordáltunk a tett színhelyére és vártuk megérdemelt büntetésünket. Nem kérdezte meg, hogy kinek az ötlete volt, azt sem, hogy ki hajtotta végre. Sorba állított minket, és kire, ahogy rákerült a sor, úgy kapta a szűnni nem akaró pofonokat. Éppen ezért kinek több, kinek kevesebb jutott az ütlegből, mert néha mérgében ráduplázott egyeseknél. Úgy látszik, hogy nekem szerencsés napom volt, mert a szimpla ütésekből kaptam. Untig elég volt tanulópénz gyanánt. Azután a bácsikám mérgében jól bevágta szerencsétlen bicaját a fészerbe, és bevágta maga mögött az ajtót. Nem telt bele sok idő, és máris nagy vidáman szemünk előtt karikázott ki megjavított bringáján. Arcán a haragnak, dühnek nyoma sem látszott már.