Páholyból nézem…
Spirituális versek
By Brátán Erzsébet
Minden jog fenntartva!
Copyright 2011 Brátán Erzsébet
Smashwords Edition
Égi üzenet
Küld most angyalokat, igaz prófétákat,
általuk mondat Ő igazságot, százat.
égi csatornákon üzent már eleget,
de nem hallották meg hangját az emberek.
Kóborolnak messze, messze a Forrástól,
egyre távolodnak fénylő önmaguktól,
milliónyi tudat bezárja ablakát,
nem akarja tudni a szeretet szavát.
Földanyánk hű szíve búsan meg- megremeg,
végigfut szent testén a jeges rémület,
érzékeny kis lelke értünk imádkozik,
hogy esendő létünk visszatérjen megint.
Fájdalmában párszor mélán meg - megborzong,
lerázza magáról a sok hulladékot,
nem marad más hátra, mint az ős eredet,
s magukra ismernek tükrében a népek.
Így segíthet nekünk drága szülőanyánk,
hogy méltón viseljük kincsét, a föld porát,
tekintetünk végre magasra emeljük,
hálatelt szívünkkel egymást átöleljük…
Tápláld a tüzet!
Mit neked a pislákolás,
ha felforr a véred,
lételemed a lángolás,
mi elpusztít mindent
- kizárja elmédet -
Futótűzként végigsöpör,
letarolja, amit kell,
felégeti a múltadat,
majd lassacskán elpihen.
Tudatod világosodik,
békét, s csendet tapasztalsz,
lelked egén más fény ragyog,
bíztat, osszad szét magad!
- újjászülettél -
S ha elönt a mély szeretet,
ne tartsd meg a lángodat,
terjeszd messze ezt a tüzet,
gyújtsd fel a világodat!
- lángolj, csak lángolj szabadon –
Add tovább, add tovább,
mindenkit fertőzz meg,
hadd, éltesse önmagát,
tápláljuk a tüzet!
- közösen -
Lehetsz ördög …
Lehetsz ördög,
lehetsz angyal,
szembe mehetsz a világgal,
egyedül úszhatsz az árral,
- visszavágyódsz önmagadhoz…
Lehetsz jó,
vagy lehetsz rossz,
hová sodor majd a sors?
Bármerre is kalandozz,
- visszavágyódsz önmagadhoz…
Testet öltött
hús-vér ember,
ki voltál egykor, nem számít,
ha a gonosz csókra csábít,
- visszavágyódsz önmagadhoz…
Habár itt vagy,
- idelenn…
s megélheted álmaidat,
dédelgetett vágyaidat,
- visszavágyódsz önmagadhoz…
Ki vagyok én,
és ki vagy te,
mit keresünk az életben?
- egyvalami közös bennünk -
vissza, vissza a forráshoz,
- visszavágyunk önmagunkhoz…
Még gyűjtögetsz
Még gyűjtögetsz,
de nem tudod, minek,
még várod a szebb jövőt,
mi sosem jön el…
Nincsenek, nem voltak,
soha jobb napok,
használd ki a mai,
ezt a pillanatot!
Most van itt az idő,
szeress és ölelj,
a múltban ne időzz,
csak erre figyelj!
Örülj az életnek,
fogadd a szépet,
s magával ragad
így a végtelen…
Ha úgy érzed
Ha úgy érzed,
már minden elveszett,
s végleg elfogytak a célok,
magányos fejed felett
összecsapnak a hullámok
- alámerülsz -
Vég nélkül tobzódsz
fájdalmaid gyönyörében,
s ha mérhetetlen szenvedés átölel,
szíved jégpalotájától
a feltámadó északi szél
küldi feléd jeges leheletét,
- körülfon a kétségbeesés -
Hiába várod a megváltást,
nem fogod megkapni,
nincs már több megbocsátás,
elhagyod a világod…
a halál csókkal üdvözöl,
- átjutsz a túlpartra –
s ott végre meglátod a fontosat…
Adok – kapok
Adok – kapok,
enyém – tied,
fölösleges pofonok,
ahogy szállnak el az évek
továbbadni ezt tudod…
Ide – oda,
alá – fölé,
hánykolódsz a tengeren,
csak egyetlen cél vezérel,
átvészeld az életet.
Térdre borul
sajgó lelked,
nem azt tetted, amit kell,
mindig másra mutogattál,
s elsiklott a szeretet…
Megváltásért
könyörögtél,
mástól vártál megoldást,
a boldogság ott van benned,
ősidőktől adomány…
Az utolsó
pillanatban,
hirtelen majd ráeszmélsz,
használhattad volna jobban,
de már késő – itt a vég…
Hamis ábrándok
Hamis ábrándok szárnyain
alászállsz a fájdalom szigetére,
hol érzelmeid szűk sikátorában tévelyegsz,
s az egyedüllét hűvös oszlopaiba támaszkodva
faltól falig támolyogsz,
azt hiszed, végleg elbuktál…
- elnyel az önsajnálat mocsara -
Nem leled magad a nagyvilágban,
megbabonáz a magányod,
s félelmeid lángnyelvei
mardossák szíved partjait,
áleszmék kalitkájában vergődsz,
s múlt életed piktora
szenvedésed az égre festi,
már nincs idő menekülni,
- a kapu záródik…
Gyere!
Szólít egy hang,
de akaratod nemet kiált,
inkább magadra vállalod
az egész világ kínlódását,
s önként fetrengsz
a gyötrelmek háborgó óceánjában…
Ám egy napon friss vér csörgedezik
a felismerés patakjának
tapasztalatokkal kikövezett medrében,
- sorsod megelégeled -
Nem kell többé színlelt méltatás,
nem kell megbocsátás,
se mesterkélt elfogadás,
- gondolatban felordítasz -
de kell az igazság, az őszinteség,
az igaz szeretet,
mely mindvégig ott volt benned,
- ki akart törni -
csak te nem engedted…
Ha túlléped a határt
Ha az áhított önszeretet
túllépi a határt,
s az önteltség büszke tengerébe fullad,
fellázad a lelkiismeret,
s csapzott homlokán
- örömkönnyek helyett -
a kétség verejtéke pereg.
- Hol rontottam el?
Süvölt az aggályok orkánja,
s szíved sziklaszirtjein
megtörnek az öntudat hullámai,
kibérelte lelked a félelem,
- mit fognak mondani? -
Alábbhagynak az örömviharok,
ködbe vesznek a vágyak lépcsői,
a szó bennreked templomod
mély kútjába hullt ládikójába,
melyen az értetlenség bilincse kattan…
- bezárod önmagad -
Riadt madárként falhoz lapulsz
bensőd jéghideg mohos kövein,
s gondjaid sötét angyalai
lebegő rémalakként suhannak körötted,
gúzsba kötik szárnyaló szellemed…
- rád telepszik az önvád pora -
A kitaszítottság hulló levelei
őrjítő hangon zizegnek feletted…
Vajon mikor száguldhat újra
a felhőtlen boldogság szabad hintaja?
Vajon mikor lebeghetsz határtalan
az öröm végtelen szivárvány mezején?
- síri csend honol -
Hamu és pernye belepte a parázst,
- de alatta lapul a tűz -
s ha felemeled kicsi ÉN-ed fejét,
feltámad a szeretet varázs…
- nincs többé határ -
tiéd a világ…
A Mindenség mágneses mezején,
hol az Örök Forrás csordogál,
melyből mi mind szomjunkat oltjuk,
- rezeg az erő –
s bennünk az EGY-ség,
s bármerre sodor a szél,
felismerjük egymás lábnyomát,
kapcsolatban vagyunk,
- egymással -
a múlhatatlannal…
Maradnom kell…
Porba hullott múlt életem,
- vajon számított? -
Minden, mi volt, rég elveszett,
mi jöhet még, nem tudhatom…
Éreztem a közelséged,
jéghideg fuvallat simított,
míg csókot leheltél láz arcomra,
a révész már a parton horgonyzott…
- Azrael fogta két kezem -
Megérintett a halál szele,
mesés túlvilág hívogatott,
beszippantott a tündöklő végtelen,
s szirének dallama csábított.
Ám hiába mutattál új utat,
s kaput, hol elválik test - tudat,
- bár vonz a határtalan -
de még nem adtam meg magam…
- Nem!
Még nem jött el az én időm!
Maradnom kell,
még maradok,
visszatérek,
- s többé nem hallgatok…
Megláttam önmagam
Határtalan magasságokban
szárnyaltam szabadon,
lebegtem végtelen boldogan,
még nem zavart a sors.
Mit nekem a világ borzalma,
ha együtt sikerül,
hisz itt a földön soha-soha
nem vagyunk egyedül.
Mégis megtépázták szárnyaim,
s megingott a hitem,
mély kútba hullottak vágyaim,
elveszett mindenem…
Szemedben megláttam önmagam,
de nem tetszett a kép,
nem azt tükrözted vissza onnan,
mi rólam, bennem élt.
Méla mosollyal alászálltam,
s megjártam a poklot,
odalenn kerestem arcodat,
mi hasztalan dolog …
Tétován bolyongtam tévúton,
elfordultam tőled,
szívembe hasított magányom,
rám csordult a könnyed…
Mindenhol kerestem, kutattam,
az utat nem leltem,
aggódás, félelem, iszonyat,
s kétségek gyötörtek.
Zord felhőkön áttört egy szikra,
előbukkant a fény,
segítő kezed elfogadtam,
és kitisztult az ég.
Tengerkék vizedbe mártóztam
önfeledt örömmel,
felfedeztem benned önmagam,
s egyből visszatértem…
Leráztam a béklyóm, s rabláncom,
közeledtem hozzád,
hallottam hívásod, s már tudom,
te el sosem hagytál…
Így jutunk vissza önmagunkhoz,
mint egy nagy rejtélyhez,
felérünk egymás templomához,
fényünk szentélyéhez…
Határtalan magasságokban
szárnyalunk szabadon,
lebegünk végtelen boldogan,
már nem zavar a sors.
Mit nekünk a világ borzalma,
ha együtt sikerül,
hisz itt a földön soha-soha
nem vagyunk egyedül.
Szeretet ostrom
Évek óta próbálok segíteni,
de kőbe zárt szíved nem engedi,
bár meghallgatod szavam,
- mert szeretsz -
de valójában csak rám legyintesz.
Nem érdekel már a földi élet,
várod, mikor lesz végre véged,
hogy mire gondolsz, sosem mutatod,
elrejti előlem álca mosolyod.
Önmagad zártad ebbe a kalitkába,
eldobtad a kulcsát, megvéd a bástya,
sebeid titkon nyalogatod,
rács mögül nézed a világot.
- Egyedül cipeled súlyos kereszted -
Látom, elnyel a mélység – lassan merülsz,
utánad nyúlnék – de még menekülsz,
nem fogadod el pártfogó kezem,
oltalmam magját hasztalan vetem…
Pedig örökké fognám a két kezed,
leélném veled az egész életet,
megjárnám érted a poklokat,
orcádra lehelném csókomat…
- de nem lehet, még nem -
Jégpalotád fala mögül az új remény
tűzgolyóját repítem feléd,
- egyszer úgyis minden vár elesik,
a melegtől a jég megtörik…
Áldásommal naponta torpedózlak,
különös vonzalmammal ostromollak,
kitartón bombáz önzetlen szeretetem,
s a sziklafal egy nap tényleg megremeg,
- lassan - lassan meghasad a jég -
Lehelet rés nyílik edzett vérteden,
megérint mélyen a tiszta érzelem,
elönt egy langymeleg feltörő áradat,
a szívedből fakadó enyhe sós patak.
- könnyezel -
Szó bennakad, s elcsuklik hangod,
önmagad érintetlen, végtelen tengerébe alámerülsz,
ott meglátod igaz önvalód,
megtisztulsz, elönt a béke,
csend van, örök csend,
- újra örülsz -
Megszűnik minden körülötted,
szótlanul fürdesz a belső fényben,
- időtlen egységben -
megkondul lelked harangja,
s már benned, belőled cseng az új szimfónia.
&
Ekkor térdre borulok előtted,
- felnézek Rád… -
hálásan rebegem: köszönöm neked,
de jó, hogy soha nem adtam fel!
- Ám mégis kísért egy gondolat…
Miért érzem, hogy segítenem kell,
miért érzem, hogy nélkülem elveszel,
miért aggódom, miért féltelek,
miért kellene olyannak lenned,
mint én?
Ez volna az igaz szeretet,
vagy inkább az, ha engedlek?
Szívemmel látlak, már érzem lelkedet,
megnyílt a könyv, benned élek…
Mellettem legyél az, aki vagy,
meghagyom szabadságodat,
szerezz tapasztalatot anyag létedben
s kötetlen szárnyalj tovább,
- lélekben…
Buborékok
Éldegélünk egy dobozban,
külön – külön kis ficakban,
bár a sorsunk egykor összehozott,
kapcsolatunk korlátozott.
Sodródunk az árral ide-oda,
hisszük, majd jobb lesz, pár év múlva,
szállunk a széllel mindenfelé,
mint megannyi egyke légbuborék.
Várjuk a csodát, de nem teszünk érte,
egyszer valaki biztos megoldja végre,
- helyettünk -
a tükörben nem látjuk meg arcunkat,
nem ismerjük fel a másikban önmagunkat!
Harcolunk, küzdünk, győzni akarunk,
az lesz a jó, ha az élen haladunk,
más- más hullámon evezünk,
külön frekvencián rezgünk.
- szállnak az évek -
Ha a nehézségek megerősítenek,
s már nem érezzük áldozatnak a létet,
- a fénybe érünk…
a szellemi megértés magasabb szintje vár,
hol nincs több hadjárat,
nincs szélmalomharc, se küzdelem, se szenvedés,
csak öröm, megértés, béke,
- örök egység -
S a milliónyi nedves kis buborék
egyesül,
s együtt
feloldódik a földben,
mely a sosem hervadó szeretet virágát táplálja.
Különös dallam csendül,
szívünk repes, szélesre tárul,
- ének zendül -
a boldogság megrészegít
s a közös hullám égbe repít!
Karácsony este
Karácsony éjjelén leáll a forgalom,
szívünkben szeretet, köröttünk nyugalom,
ha befelé sétálunk, s leáll a gondolat,
csend honol mindenütt, misztikus pillanat.
- meghitt idill, harmónia -
Miért csak ilyenkor? – Üvölt a kérdés,
mi ez a varázslat, mi ez az érzés?
Fa alatt ajándék? - Felejts most el!
Ne a házadat öltöztesd díszbe,
ne a fenyőfát áraszd el fénnyel,
ne a dobozban keresd a szépet!
Nyisd meg a szíved szelencéjét,
engedd ki belőle önvalód dzsinnjét!
Saját szellemed emeld az égbe,
te vagy az ajándék vedd észre végre!
Életre szóló csodás kaland,
hogy túlláss a tükrödön,
s megismerd magad!
Szó akkor bennakad, s eláll lélegzeted,
szemedből örömkönny pereghet le,
szent béke költözik templomodba,
átjár az áhítat, s magával ragad,
- nesztelen egység, mély megnyugvás -
- Világosság gyúl benned, belül…-
Karácsony éjjelén, ha a forgalom leáll,
keresd a Forrást, ott vár a boldogság,
szüntelen szívben örök az összhang,
füledben cseng a szimfónia,