A GALAMB
© Brátán Erzsébet
Publio Kiadó
2011
ISBN: 978-1-4709-6656-0
Minden jog fenntartva!
Smashwords Edition
I.
Magdi hulla fáradtan, testileg, lelkileg elcsigázottan bandukolt hazafelé a munkából. Tudta, hogy otthon vár még rá a háztartási őrület, ami a sírba kergeti, mert már annyira nem bírta a rengeteg vesződséggel, és a túlpörgéssel járó mindennapos káoszt. Betért a sarki kisboltba, bevásárolt és hatalmas, megrakott szatyrokkal hazáig vonszolta magát. Amikor a kapuhoz ért, meglátta, hogy a hatalmas, fekete farkas és rottweiler keverék kutyájuk már megint szabadon járkált az udvarban. Számtalanszor kérte a párját, legalább addig ne engedje el, amíg ő haza nem érkezik, de ezt sohasem sikerült elérnie. A kutya tehát ott ólálkodott a kapuban.
- Na, mi van? Te már megint szabadlábon vagy? – morgott rá.
- Jó hogy! Nem várhatok mindig arra, hogy te megérkezz! – köszöntötte Csaba, aki az udvaron tevékenykedett.
- Szia, drágám, én is üdvözöllek! Akkor legalább fogd meg, amíg bemegyek!
- Nem bánt téged! Nem látod, mennyire fél tőled?
- Tőlem? Hahaha! Ha félne, meg sem közelítene! Nézd meg, hogy csóválja nekem a farkát, és liheg rám!
- Na, persze, fél tőled, és utál!
- Fogd már meg! – visította.
- Nem fogom meg, gyere be nyugodtan, ismerkedj, barátkozz vele, a te kutyád is!
- Az enyém ugyan nem! Te akartad, te hoztad ide! A tiéd!
- Már megszokhattad volna!
- Takarodj! – kiáltott a kutyára Magdi, miközben belépett a kapun.
- Látod! Nincs hozzá soha egy kedves szavad sem! Tőled folyton csak azt hallotta eddigi életében, hogy takarodj!
- De nem rá haragszom, hanem rád, amiért tudod, hogy nem bírom a kutyákat, mégis idehozol mindig valamilyen állatot, és főleg egy ekkora hatalmas dögöt!
- Anyuci! Ez nem dög, hanem a Kormi, nézd meg az arcát, mennyire aranyos! – simogatta meg a vitára előlépő tini fia a kutyát.
- Fúj! Ne nyúlj hozzá! – kiáltott rá.
- Miért? Nézd! Mennyire élvezi, szereti, ha simogatom! - simogatta tovább.
- Kutyás lesz a kezed!
- Na, és? Majd megmosom! . nézett értetlenül.
- Áh! Hagyjatok már békén! Van nekem elég bajom! Tartsd fel azt a dögöt és ne engedd, hogy hozzám érjen! - közben igyekezett elkerülni, hogy hozzáérjen az állat, amíg a kaputól a bejárati ajtóig szinte futva menekült.
- Nem értem, miért vagy ilyen? – csodálkozott a fiú.
- Anyád utálja az állatokat! – tette hozzá az apa.
- Nem utálom, csak nem bírom nézni, amikor fontosabbak nektek az állatok, mint az emberek!
- De utálod! Én is látom! – mondta Sanyika.
- Nem, nem, nem utálom! Mondtam már!
- Akkor tessék! Simogasd meg a Kormit!
- Nem!
- Hány éves ez a kutya? – kérdezte Csaba.
- Nem tudom! – vágta rá Magdi.
- Szerintem, megvan már 8, és te még egyszer sem simogattad meg! Egész életében!
- Tényleg, anyuci! Megsimogattad már valaha?
- Hú! Nem hiszem, nem emlékszem…
- Na! Akkor éppen itt az ideje! A kutya szeretné, ha te megsimogatnád!
. De miért? Mit akar tőlem? Nem érzi, hogy nem akarok vele találkozni sem?
- Ő akkor is szeret és szereti, ha simogatják! Azt is nagyon szeretné, ha te megsimítanád a fejét!
- Vagy leharapná a kezem… azok után…
- Nem, dehogyis! Próbáld ki!
- Tényleg Magdi! Gyere ki és simogasd meg a kutyát! Majd utána megmosod a kezed! – szólt közbe Csaba.
- Nem! – rohant be a nő a konyhába. Letette a táskákat, de a két férfi nem hagyta békén.
- Gyere már!
- Na, anyuci! Gyere!
- Hagyjatok békén! Nem megyek! Örülök, hogy be tudtam jönni anélkül, hogy hozzám érintette volna azt a nedves orrát!
- Minden kutya orra nedves, ha száraz lenne, akkor az valamilyen betegséget jelezne! – közölte Sanyika.
- Tudom, de mégis… én nem bírom!
- Na, de most az egyszer nem engedek! Gyere, és simogasd meg a kutyát! – fogta meg a karját a férje.
- Nem-nem! Fúj, nem akarom! Nem bírom! – visította a nő.
- De-de, igen! Most megsimogatod! – vonszolta ki az asszonyt a bejárati ajtóig.
- Nézd, anyuci! Milyen aranyos, gyönyörű szeme van, és mosolyog! – simogatta a fiú az ajtóban álló kutyát, eltorlaszolva a kifelé vezető utat.
- Nem mosolyog, hanem vicsorog!
- De igen, mosolyog! Rád! És már alig várja, hogy végre megsimogasd!
- Miért? Miért én? Mit akar tőlem? Miért nem hagy békén?
- Egy kutya akkor is szeret, ha minden nap belerúgsz! A kutyák ilyen hűségesek az emberhez!
- Miért?
- Azt nem tudom! – folytatta Sanyika.
- Én soha nem bántottam ezt a kutyát és a többit sem!
- De nem is szeretted!
- Semleges vagyok! – tartotta fel kezét a nő.
- Na, simogasd már meg végre! - szólt közbe Csaba.
- Nem akarom… - szabódott Magdi.
- Csak most az egyszer simogasd meg, utána megmosod a kezed, látni akarom, amint simogatod! Utána békén hagylak!
- Jaj… félek tőle…
- Nem bánt!
- És ha megharap?
- Nem fog! De ha megpróbálná, akkor itt vagyunk veled! Na, simogasd már! – unszolta a férfi.
- Sanyika, ez a te lelkeden szárad majd! – nézett a fiúra.
- Micsoda?
- Ha a kutya széttép engem!
- Jaj! Anyuci! Ne beszélj marhaságokat! Én is látni akarom! Na, simogasd már meg!
- Hát, jó… ha meg kell halnom…
- Ne nevettessél! Kutyasimogatásba még senki sem halt bele!
- De ti is tudjátok, hányszor előfordult, hogy a kutya széttépte a gazdáját, vagy amelyik benn ragadt az autóban a halott gazdival, és aztán egy hét múlva vették észre, amint a kutya a gazdáját eszegette! Megette! Értitek? Megette a saját gazdáját!
- Ezt nem hiszem el! Hát persze, hogy megette, hiszen az már csak egy húskupac volt, és a kutya éhes volt!
- Meg az a kutya, amelyik széttépte a gazdasszonyt…
- Nem hiszem el, tényleg! Te miket ki nem találsz! – dühöngött Csaba.
- És amelyik megette az újszülött gyereket?
- Ilyen történetekkel tartod magad távol a kutyáktól?
- Ezek igaz történetek, nem én találtam ki!
- Nem ezekre kell hallgatni!
- Gyerekkoromban is féltem tőlük! – vonakodott tovább.
- Most már elég! Ma viszont addig nem szabadulsz, amíg meg nem simogatod a kutyát! Ha gyorsan túl akarsz lenni rajta, akkor kezd már el végre! Hozzáteszem, a saját kutyánkat, akit már 8 éve ismersz!
- Bármit megteszek, akármit, amit akartok, csak ezt ne! Sütök palacsintát, tejszínhabos tortát, vanília krémet! Bármit, csak ezt ne! – kiáltotta.
- Nem kell torta, és palacsinta sem! A kutyát simogasd meg!
- De én… én nem… nem akarom… jaj, tényleg, mondjatok mást, ezt ne! Segítség! – visította.
- Ne ordíts! – fogta hátulról a férje.
- Segítség! Mondjatok mást! – kiabált a nő egyre hangosabban, félelmében menekült volna, de nem engedték el.
- Nem! A kutyát! Lássuk már!
- Megmondtam, hogy ma addig innen nem mész el!
- Felnőtt ember vagyok! Azt teszek, amit akarok! És nem akarok kutyákat simogatni!
- Kutyákat nem is kell, csak a Kormit!
- Nem! – fordult meg határozottan.
- De igen! – állt elé a férfi és nem engedte elmenni.
- Nézd, hogy néz a szemedbe, és mennyire várja!
- Mit akar tőlem? Miért tőlem? Nem elég neki, ha Sanyika reggeltől estig nyúzza, simogatja, gyömöszöli, és tapogatja? Az sem elég, ha te jobban szereted, mint engem?
- Nem! Te is kellesz neki!
- Akkor mondd meg, miért? – kérdezte kétségbeesetten.
- Azért! Csak! Mert! Én sem értem, de így van! Na, láss már hozzá, mert más dolgom is van!
- Akkor menj a dolgodra! Sanyi, te meg menj tanulni!
- De anyuci, rájöhettél volna, hogy ma már tényleg nem szabadulsz! Kezd el, essél túl rajta, és akkor mindenki elégedett lesz!
- Nem értem… mit számít az én simogatásom?
- Sokat! Fogj hozzá! – fogta meg a jobb kezét Csaba, és közelítette a kutya fejéhez.
- Ne! – vonta volna vissza.
- Engedd már! Hamarabb szabadulsz! – tartotta jó erősen.
- Hát… jól van… - mondta Magdi, és reszketegen, nagy nehezen megengedte a kezét, hogy a kutya fejéhez érjen.
- Látod ezt? A szemét is becsukta! Állati! Alig várta!
- Nézz oda! Még tolja is a fejét!
- De miért? – kérdezte félszegen a nő, aki először érintett kutyát, legalábbis az utóbbi húsz évben.
- Mert szeret téged!
- Engem? Miért szeret? Mit szeret bennem? Miért, ha mindig csak azt mondtam neki, hogy takarodj?
- Biztosan azt hitte, hogy te „Takarodj”-nak nevezted el! – nevette Sanyika.
- Jól van, megsimogattam, most már elég! Hagyjatok! – kiáltotta, és ész nélkül rohant, félrelökve a párját, a kezét lefertőtleníteni.
- Javíthatatlan! Jól van, hagyd anyádat! Mára ennyi lecke elég volt neki! – vihogott Csaba - Akkor mi lesz azzal a palacsintával? – kérdezte.
- Még mit nem! Megsimogattam a kutyát! Nem sütök palacsintát! – vágott vissza kézsikálás közben.
- Na, anyuci! Tudod, mennyire szeretjük!
- Drágám! Nagyon ügyes voltál! Megdicsérlek! Látod, nem haltál bele! Ám te is tudod, milyen isteni a palacsintád! Megkívántuk, ha már említetted… igazán süthetnél egy párat, látod, a fiad is ráéhezett!
- De megsimogattam a kutyát! – méltatlankodott.
- Igen, nagyon ügyes voltál! Valamit mindenképpen főznöd kell, hát csapj össze egy borsólevest palacsintával!
- Hát… ez igaz… Jól van, legyen! – egyezett bele.
- Akkor várjuk! Én addig dolgozom, Sanyika pedig tanul!
- Rendben.
A fiúban azonban felmerültek további kérdések. Vajon mi okozhatja, hogy az anyja ennyire viszolyog a kutyáktól? Miért rohan ész nélkül kezet mosni, miért nem szereti az állatokat? Nem hagyták nyugodni a gondolatok, és a főzés közben serénykedő anyjának rögvest feltette a kérdéseit.
- Anyuci! Te miért utálod az állatokat?
- Az anyja először el akarta zavarni, de a fiú nem tágított, így kénytelen, kelletlen beadta a derekát.
- Nem tudom, mikor kezdődött…
- Próbálj emlékezni!
- Talán akkor, amikor először kaptam apádtól három kis nyuszit.
- Aputól? Kis nyuszit? Hogy jön ez a kutyákhoz?
- Igen… nyuszikat, az első közös húsvétunkra! Képzelheted, mennyire édesek voltak, három szép fehér, puha, selymes szőrű kicsi nyuszi piros szemekkel… szerelmünk zálogának tekintettem… kismama voltam a bátyáddal.
- De hogy jön ez a kutyákhoz?
- Majd meglátod… várj! Elmondom… - vett egy mély lélegzetet.
- Mi történt velük?
- Gondolhatod! Húsvét után meg akarta őket enni! Sírtam, zokogtam, nem akartam megengedni, de mégis levágta és felfalta a húsvéti nyulakat!