Egy lány írásai
Copyright Vas Szonja
Publio Kiadó
2011
Minden jog fenntartva!
Smashwords Edition
Versek
Olvidando
...de ha egyedül a megállóban állok,
S nézem az előttem elhúzó héveket,
Habár eltakarnak a vastag ablakok,
Én látlak, s újraélem az emlékeket.
Akik kitűnnek
Köszönés nélkül mennek el mellettem,
Sötét fény csillan a szemükben.
Én már meg sem döbbenek
A sok ellenszenves tekinteten.
Olyan sokszor láttam már
Ilyen emberek arcát,
Fel sem tűnnek a tömegben,
Nem is látok másmilyent a közelben.
Lassan, de rendíthetetlenül vonulnak,
Menetelnek, mint hatalmas csapat.
Másokkal nem foglalkoznak,
Akik egyedül vannak, és magányosak.
Ők, kik különböznek tőlük nagyon,
Akiknek más a fontos, a jó,
Folyton elszörnyedve nézik,
Hogy körülöttük mi történik.
Nem találják a helyüket,
Nem értik a többieket.
Nem tudják, miért teszik ezt,
Miért döntenek romba mindent?
Magányosan járják hosszú útjukat,
Nem kíséri őket más, csak egy fura gondolat:
„Ha ők csak minden szépet tönkretesznek,
Inkább vagyok egyedül, minthogy ebben részt vegyek.”
Keresés
A Sötétséget elűzve
Erős láng lobban fel
Szenvedő bensőmben.
Felpattan a szemem,
Felgyorsul a szívverésem,
Rájövök, el kell mennem.
Azt hittem, megváltozik minden,
Itt megtalálom, ami kell nekem,
Hogy majd megváltozik az életem.
De nem változott meg,
A fájdalom sem múlt el,
Csak még nagyobbra növekedett.
Álmaim itt nem válhatnak valóra,
Tudom, nem számíthatok semmi jóra,
El kell indulnom... Valahova...
Olyan sokáig vándoroltam már,
Most eluralkodik rajtam a fáradtság,
Nem akarom ezt folytatni tovább.
Semmi mást nem akarok, csak pihenni
És mindent, mindent elfelejteni...
Valahol... ahol nem kínoz semmi...
Nem értem...
Nem értem az embereket...
Sokat ismerek, persze,
De senkit sem annyira,
Hogy megértsem, miért így van?
Van, aki közel él hozzám,
De velem egy árva szót sem vált,
Ül velem szemben, és bámul rám,
Elképzelni sem tudom, mire vár.
Van, aki nagyon messze él,
Ennek ellenére velem sokat beszél.
Mindent elmond, s én átérzem a baját,
Még boldog is vagyok, hogy ilyet bíz rám,
Mégis elgondolkodom néha,
„Vajon ezeket más is tudja?
Elmondja-e azt másoknak,
Mit nekem, kivel úgyse találkozhat?”
Van, aki vidáman nevet velem,
Ragyogó fényben fürdetve lelkem.
Nem érdekel az, mit ezért temettünk el,
Csak élvezem a percet, mi oly gyorsan száll el.
Van, aki ostobának, egy senkinek nevez,
De reménykedem, csak irigységet leplez.
Mások meg az egekig magasztalnak,
De én jól tudom, hogy csak hazudnak.
Van, akinek nem fontos az igazság,
Aki mindig csak hazudik, folyton-folyvást.
A színfalak mögött mozgatja a bábukat,
Észrevétlenül tesz tönkre másokat.
Van, aki fél kimondani a gondolatait,
Magát akarja védeni, mikor hazudik,
És sajnos talán nem jön rá soha,
Hogy ebbe beleőrül egy idő múlva.
Hiszen nem tud úgy élni,
Hogy nem enged senkit segíteni
Egyszer nem bírja tovább, elemészti a bánat,
És megteszi, mivel másoknak okoz fájdalmat.
Nem kellene örökké hazudni,
Hiszen emiatt szenved mindenki,
És ameddig viseljük az álarcot,
Nem lelhetjük az igazi boldogságot.
Vágyamnak
Imádlak, mert te tartasz életben,
Mikor mindent elvesztek, hitet adsz nekem,
Egy tökéletes jövőt társz a szemem elé,
És hihetően súgod: "Boldog leszel te még!"
Gyűlöllek, mert édes szavakkal kedveskedsz,
És nem jövök rá, csak hazug módon hitegetsz.
Csodás világot teremtesz, és azt mondod, az enyém,
Mégis becsapod az ajtaját, mielőtt beléphetnék.
Szeretlek, mert enyhíted a fájdalmam,
Eljössz hozzám, s ha megkérlek, velem maradsz,
Újra felmelegíted a lelkem, és én mindent elfeledek,
Azt sem veszem észre, hogy elborítanak a sebek.
Utállak, mert sokkal erősebb vagy nálam,
Szörnyűségekre vettél rá, miket százszor megbántam.
Mikor mind elhagytak, azt mondtad: "Én itt maradtam!",
Igaz, de a te hibád, hogy elmentek, én ezt nem akartam.
Vágyom rád, mert kirobbanó erővel töltesz fel,
Habár tudom, később a kétszeresét veszed el,
Végül csendesen figyelem, ahogy romba döntesz,
És gúnyosan várod, hogy újra könyörögjek.
Félek tőled, mert tudom, hogy úgyis becsapsz,
És a pillanatnyi repülés után a mélybe taszítasz.
Rettegem kimondani a neved, mert tudom, gyűlölsz,
És tudom jól azt is, ha megteszem, újra elbűvölsz...
Választás
Boldogan, ártatlanul nevetnek,
Nem tudva, mit hoz a végzet.
A fiú mocorogva vezet,
Folyton a lány felé nézeget –
A lány laposakat pislog egy ideje,
És most végleg a támlára hull a feje.
Őt figyelvén, amint édesen alszik,
A fiú arra gondol, van miért őt irigyelni.
Már csak őt nézi, elveszik benne...
Semmi mást nem vesz észre,
Aztán ez a kép is távolodik,
És nemsoká minden elsötétedik...
Lebeg a vaksötétben, úszik,
A kellemes melegség átöleli,
Olyan ismerős, mégse tudja, mi az,
Érzéketlenül merül el benne...
Ismerős hang tolul a fülébe,
Tudja, kié, de mégse jut eszébe...
Nem is hang - Hanem egy sikoly!
„Ő az, ki ilyen rémítőn sikolt!
Hol lehet? Hová tűnhetett?!
Nem látom... Fáj mindenem...”
Mekkora kín, elviselhetetlen...
Csak azt akarja, hogy vége legyen...