Örökkévaló 2. rész
Kimondatlan
Copyright Tiszperger József:
Publio Kiadó
2011
Minden jog fenntartva!
ISBN: 978-1-4709-5142-9
Smashwords Edition
I.
A Könyvtárban futottak össze. Azon ritka alkalmak egyike volt, amikor Erik és Péter váltottak pár szót. Tény, hogy összeegyeztethetetlen nézetkülönbségek voltak közöttük. Erik nem kerülte a bátyját, csak az olyan ritkán mutatkozott, hogy most is csak véletlenül sikerült vele összefutni.
– Látom olvasgatsz! – kezdte Péter megvető hangsúllyal.
– Igen, – mondta Erik óvatosan, de azért őszintén – Syrinx írásait tanulmányozom.
– Syrinx az öregről írt. – Péter Drakkarra célzott. A kezdetre. – Én még láttam az öreget. Beszéltem vele.
– Szerencsés vagy! – próbálta pozitív irányba terelni a dolgot Erik, de nem lehetett. Péter úgy mosolygott, mint egy csirkeudvarba beszabadult farkas.
Egy kárpitozott székben ült, bakancsait az asztalon nyugtatta. Ha akart olyan elviselhetetlen tudott lenni, hogy néhány percet is nehéz volt elviselni a társaságában.
– Szerencsés! Ha! – fújt egyet – Erik, Erik!
Ezt olyan hangsúllyal mondta, mintha egy idiótához beszélne és csak nézett rá tovább. A szája mosolygott ugyan, de nem volt ember, aki állta volna a tekintetét. Erik sem állta: csak rövid ideig nézett rá, aztán félrenézett. Úgy érezte, ha tovább nézi, neki fog menni.
– Syrinx sokat ír az élet szeretetéről, – kezdte Erik – Arról, hogy a halhatatlanoknak védelmezniük kellene az emberi fajt...
– Miről beszélsz? Az egyetlen dolog, ami miatt tűrtőztetem magam az, hogy apánk szerint ez így van rendjén! De hamarosan apánk aludni tér, aztán az öreg felébred és akkor átvesszük a hatalmat! És nem csak a város felett!
Erik szeme résnyire szűkült:
– Addig viszont tűrtőztesd magad, és a csatlósaidat! Mostanában erős túlzásokba estetek!
Péter cinikusan felkacagott:
– Katarina már megint panaszkodott? Engem nem érdekel Katarina! Ő végezze a dolgát, én meg végzem az enyémet!
– Téged semmi más nem érdekel, csak amit te akarsz! Még az öreget is felhozod! De ne feledd, hogy Syrinx évszázadokon keresztül ott volt az öreg mellett és rávette, hogy egyenrangú félként tekintsen az emberekre. Az általad oly hőn áhított uralom nem fog megvalósulni! Úgyhogy tűrtőztesd magad!
Péter most már dühös volt:
– Azt hiszed te jobb vagy nálam? – szinte köpte a szavakat – Milyen alapon oktatsz ki engem? Idejössz a 30 éveddel? Tudod te milyen rég vagyok itt?
Felpattant és fel–alá kezdett járkálni:
– Ha rádtör a szomj, azt csillapítanod kell! Ez alól te sem vagy kivétel!
– Én vissza tudom magam fogni az ampullákkal! Te is meg tudnád tenni, ha igazán akarnád!
– Te sem vagy különb nálunk! – Péter arcán újra a marni készülő kígyó gyilkos mosolya jelent meg – Talán már nem emlékszel rá milyen voltál gyerekkorodban?
Erik fújt egyet és elfordult. Péter mindig ezzel jött ha sarokba akarta szorítani.
– Te sosem jártál emberek közé iskolába, de már óvodába sem. És nem véletlenül: Emlékszel arra miket csináltál?
Erik dühe egyre fokozódott. Még próbálta visszafojtani, de tudta, hogy csak egy hajszál választja el attól, hogy szabadjára engedje.
– Emlékszel arra, amikor felemeltél egy terepjárót és dühödben áthajítottad az út túloldalára? Emlékszel?
– Nem. – vallotta be Erik, bár tudta, hogy ezzel csak újabb fegyvert ad a bátyja kezébe. Valóban voltak olyan időszakok gyerekkorában, amelyekre egyáltalán nem emlékezett. Nem volt ott más, csak sötétség. Sokszor több órás időszakok voltak ezek.
– Fákat csavartál ki gyökerestül Erik! Több évtizedes fákat! Nekem ne próbálj úgy tenni, mintha ember lennél!
– Ez már nem számít! Ez a múlt!
– Tévedsz öcsém! Ez a jövő! Ideje, hogy szembenézz a sorsoddal!
– Ez nem az én sorsom. Én dönthetek másképp.
Péter olyan arcot vágott, mint akinek a jótanácsát érdemes megfogadni:
– Játszadozhatsz még pár évtizedet! Játszadozhatsz egy–két emberöltőt! De előbb–utóbb meg fogod unni és rájössz, hogy igazam volt! Addig viszont ne szólj bele az én dolgaimba!
Erik úgy döntött mégis újra próbálja:
– Próbáld úgy nézni, hogy ez egy lehetőség! A halhatatlanság. Az embereknek nem adatik meg! Felkutathatnánk sok mindent, amit nekik nem sikerült!
– Mit például?
– A lét értelmét!
– Mi értelme a létnek? – üvöltött Péter.
– Ha kitalálnál valamit, akkor az lenne az értelme. És ha dolgoznál érte, az lenne benne az öröm.
– De ha már mindent megszereztél, amit akartál! Ha már mindened megvan, akkor milyen célod lehet?
– Akkor ki kell találnod egy újabb célt!
– És ha elértem azt is, akkor még mit találjak ki?
– Akkor kitalálsz egy újabbat!
– Na de ennek mi értelme?
Erik kezdett megint felpaprikásodni:
– Soha nem lesz semmi más, csak amit te kitalálsz! És ha nem találsz ki semmit, akkor nem lesz semmid se!
– Látod, itt kerülünk bajba kisöcsém! Mert én kitalálnék célokat, de a klán nem engedi, hogy végrehajtsam őket! Vissza kell fognom magam! Ha lehetett volna, én már rég lezúztam volna a Viperákat! De mindig arra kellett figyelnem, hogy az emberek előtt nehogy felfedjük a kilétünket!
– Ennek a két fajnak közös jövője kellene, hogy legyen! Megtanulhatnánk békében élni egymás mellett!
– Béke? Te a félelemről beszélsz! Nézd végig az emberi történelmet! Az ember kíméletlenül elpusztított mindent, ami veszélyt jelentett rá nézve! Ha a te dédelgetett embereid tudnák, hogy mi vagy, akkor megégetnének, átszúrnák egy karóval a szíved vagy más módot találnának rá, hogy megöljenek! Ha mi nem tesszük, előbb–utóbb ők teszik meg!
Péter feldúltan elvonult. Bevágta maga után az ajtót.
Szilnek hívták.
Fiúsan rövid, szőke haját folyton lakkal az égnek lökte, formás fenekét pedig feszes nadrágokba gyömöszölte. Éjszakánként térdig érő csizmát húzott és mindenféle klubokba járt.
A Drakkar–klán Hordozó kasztjának a tagja volt. Ez azt jelentette, hogy neki kellett a megfelelő embereket vámpírrá tenni.
Nem mintha ez gyakori eset lett volna. Pusztán néhányszor fordult elő pár hónap alatt. A Drakkar–klán mindig ügyelt arra, hogy az egész dolog kontrollálható legyen.
Nem akartak mindenfelé rohangáló újonc vámpírokat, akik még a saját természetüket sem ismerik eléggé, nemhogy hűek maradjanak a klánhoz. Ezért volt a Beavatás.
Szóval a "toborzás" Szil feladata volt. Megszokta már. Az egyénisége is hozzá idomult. Például általában hiányzott belőle a gyengédség, a szeretet vagy bármi ehhez hasonló.
Nőiessége valahol elveszett az élőhalottá válás során. Ami azt illeti, testalkata elég kisfiús volt. Fiatalon harapták meg, a mellei nem nőttek túl nagyra. Az arcán és a bőre szinén némileg nyomot hagytak a vámpírként töltött évtizedek.
A férfiak első benyomása az ijedtség volt, amikor meglátták, mert nem tudták eldönteni sem azt, hogy korhatár alatti–e, sem azt, hogy szexuálisan vonzó vagy inkább taszító. Persze amikor beszélni kezdett, akkor már nem kellett sok ahhoz, hogy ezek a kérdések eldőljenek.
Mestere volt a szemmel igézésnek. Nem is kellett volna lefeküdnie az áldozataival ahhoz, hogy megharaphassa őket. Ő mégis megtette.
Súlyosan őrült volt. Néha elég durván bánt velük. Amikor végeztek soha nem időzött az ágyban. Nem simogatta a kobakjukat. A kötelező cigi után megharapta majd, lerángatta őket a kocsijához és irány Katarina. Olyan áldozata is volt, akiben örömét lelte, de még akkor sem vesztette el a fejét.
Már nem volt biztos abban, hogy vannak érzései. Talán saját magát szerette leginkább, mert órákig tudott bájologni a tükör előtt. Na persze közben csinált ezt–azt, mert kiszedte a szemöldökét, sminkelt vagy fésülködött. Volt, hogy a ruháit cserélgette. Közben egyfolytában önmagában gyönyörködött.
Emellett olyan kegyetlenül bánt az emberekkel, hogy mindenki meghunyászkodott előtte. A kedvenc szórakozása az volt, hogy nyilvánosan alázott meg férfiakat mindenhol, ahol csak alkalom nyílt rá: Bevásárlóközpontokban, bárokban, egy téren vagy éppen a metrón. Szil megvetette a munkát és mindazokat, akik a mókuskerékben élték le életüket.
Mindent, amit a klántól kapott, ügyes manipulációval ért el. Soha nem kért semmit. Amit kapott elfogadta és gondoskodott arról, hogy azt többé vissza ne tudják venni. Ezen felül nélkülözhetetlenné tette magát.
Ő volt egyedül a Hordozó kasztban. Volt egy próbálkozás egy zöldfülü csajjal, de csak néhányszor kellett keresztbe tennie neki ahhoz, hogy ő maga kérje az áthelyezését.
Saját lakása volt, komoly összeg a bankszámláján, saját kocsi és egy vagány Honda. Minden az ő nevén volt. Még saját pisztolya is volt és kétség nélkül használta volna, ha valaki a lábára lép.
Hosszú évek kefélése által jutott el odáig, hogy nem függött senkitől, még a klántól sem. Ezt éreztette is, amikor csak lehetett. Szüksége volt erre az önállóságra, arra, hogy megtartsa függetlenségét. Amikor megharapták, akkor változott ilyen irányba a személyisége. Katarináéknál úgymond stabilizálódott, de ott nem figyeltek arra, hogy egyszerűen csak úgy tett, mintha képes lenne normálisan viselkedni és sajátjának elfogadni a klán céljait. Ott észre sem vették, hogy a korábbi személyisége teljesen elveszett. Azóta Szilnek becézték és az a kamaszlány, aki azelőtt volt, olyannyira elveszett benne, hogy már az igazi nevén is gondolkodnia kellett volna.
Az általa behúzott gyermekeivel később nem foglalkozott. Nem voltak barátai a klánon belül sem. Csak munkakapcsolatai voltak.
Amikor ő kezdett a klánban, erős harc folyt a tisztségekért. Mindig büszke volt arra, ahogy a munkáját elvégezte és azt várta, hogy cserébe mindenki hagyja őt békén. Aztán minden megváltozott.
Az ő idejében még sok harcos poszt üresen állt. Mindenki egyedül állt a maga területén. Neki kellett utat törnie, kiépíteni a vonalakat. A mostani újoncok meg már mindenféle csókos feladatokat kaptak. Aktatologatást, házimunkát, meg ilyeneket. Ők csak oltalmat reméltek a gonosz elől, beleértve a saját szomjukat is.
Szilt nem védte senki. Mindent egyedül csinált és jól boldogult vele. Csak a lelke nem nyert megnyugvást soha.
Azon az éjjelen – hosszú idő után először – új célpontot kapott: István volt a helyi radikális párt vezetője, s a közelgő választások alkalmával esélyes volt a győzelemre.
Tervei és hangoztatott programja azonban sértette volna a Drakkar–klán pénzügyi érdekeltségeit. Ezért volt szükség arra, hogy behozzák.
Mindent tudtak róla.
Azt is, hogy a feleségével már régóta megszűnt otthon a szexuális életük. Az asszonynak egyszerűen nem volt kedve hozzá. Először csak időnként nem volt hozzá kedve, aztán a férfi egyszercsak azon kapta magát, hogy már egy éve nem éltek házaséletet... Amikor ezt megbeszélte a nővel, kiderült, hogy annak a jövőben sem lesz kedve hozzá.
Így esett, hogy István elkezdett kocsmába járni Péntek, és Szombat esténként. Az egyik fő vasúti pályaudvarnál volt a törzshelye egy kultúráltabb, drága, de azért még eldugott kiskocsmában. Rendszeresen járt oda, igazából nem csinált semmit csak rendesen leitta magát.
Időnként kacsingatott a kéjhölgyek irányába, de rettegett attól, hogy valami tetves újságíró lefényképezi. Egy ilyen cikk az egész karrierjét derékba törte volna. Ez volt az egyetlen dolog, ami miatt nem ment el ebbe az irányba. Azonban már rezgett a léc, hogy egyszer nem sikerül megállnia. Szilnek így nem volt nehéz dolga. Péntek este egyszerűen csak beült a kiskocsmába pont vele szembe.
Kacérkodva mosolygott rá addig, amíg nem látta rajta, hogy most már meg fogja kérdezni mi a fenét akar és akkor átült az asztalához.
– Hello! – mondta rekedtes hangján.
A férfi nagyon meglepettnek tűnt és kissé meg is ijedt. Még nem szólt semmit. Szil persze tudta, hogy nyert ügye van.
– Szilnek hívnak! – mutatkozott be és a kezét nyújtotta.
– Pista. – a férfi viszonozta a kézfogást. A vámpír megforgatta a kezét és feltünően megcsodálta a jeggyűrűt.
– Mit keres egy családos ember ilyenkor egy kocsmában egyedül?
A férfi elkomorodott és a sörébe bámult.
– Vajon hogyan vált a társadalomban egyre inkább elkülönültté az ember? – folytatta Szil fecsegő stílusban. – Ez szociológiai kérdés. A törzsi formáktól a mai államig milyen út vezetett a fejlődés során a családok, majd azon belül az egyes családtagok elszigetelődéséhez?
István tekintetében némi érdeklődés villant fel.
Látszott rajta, hogy nem nézett ki a lányból ilyen gondolatmenetet. A pincérnő épp a szomszédos asztalnál vette fel a rendelést. A férfi még mindig nem szólt semmit.
– Akkor rendelsz nekem egy sört? – kuncogott rajta Szil – Meg szerintem magadnak is még egyet!
A férfi engedelmeskedett. Szil élvezte a zavarát. Ha akart tényleg úgy tudott viselkedni, mint valami flúgos kamaszlány. És tudta, hogy a fickó majd megőrül valami ilyesmiért csak még nem meri kimutatni. Nem, amíg nem biztos a dolgában.
– Mondd csak, te hány éves vagy?
– Elég idős, nem kell aggódnod!
– Na de mégis ...
– Megmutassam neked a személyimet? Most leigazoltatsz?
– Á, inkább hagyjuk!
Mindketten kortyoltak a sörükből.
– És mit keres egy ilyen fiatal lány ilyenkor egy kocsmában egyedül?
– Odakint esik! – mutatott ki Szil vidáman az ablakon – Nem volt kedvem bőrig ázni!
Ez hihetőnek tűnt. A lány szinte csak egy miniszoknyát viselt.
– Azt is mondhatnánk, hogy a sors hozott össze minket! Akár beszélgethetnénk is!